Novemberi árnyékok
Hosszú kabátujja alól kibújó apró ujjaival pöckölte arrébb a cigicsikket. A pad nyirkos, az itt-ott lepattogzott festék mézeskalácsmázként terült el a fán. Ahogy leült, meg se’ érzte apró termetének madárnyi súlyát, csak megszokásból nyekkent tompán. Szőkére festett haja sötétben tövül, most odakap, beleborzol, igazít. “Ilyen novemberek voltak gyerekkoromban”-hozta a szél az emléket a másik padon gubbasztó botos öregúrtól. “Tessék?” -fordult oda az álomtól üveges szemekkel. “Hozzám beszél?” -mutatott magára azzal az ujjával, amivel az előbb a cigicsikket arrébblökte. Az öreg összeszűkült szemekkel élvezte a napsütést, és rá sem pillantva folytatta: “Apám kivitt az erdőbe, ott szaladgáltunk mi gyerekek. A levegő olyan volt (és itt összeszorította a szemeit, majd látványosan beleszippantott az előtte lévő térbe, mint aki foszlós, friss kalácsot illatoz) -harapni lehetett!” -ennél a résznél kicsit összekoccantak mértani pontos műfogai.- “Egész nap kint tudtunk volna lenni. Aztán apám…