Novemberi árnyékok

Hosszú kabátujja alól kibújó apró ujjaival pöckölte arrébb a cigicsikket. A pad nyirkos, az itt-ott lepattogzott festék mézeskalácsmázként terült el a fán. Ahogy leült, meg se’ érzte apró termetének madárnyi súlyát, csak megszokásból nyekkent tompán. Szőkére festett haja sötétben tövül, most odakap, beleborzol, igazít. 

“Ilyen novemberek voltak gyerekkoromban”-hozta a szél az emléket a másik padon gubbasztó botos öregúrtól. “Tessék?” -fordult oda az álomtól üveges szemekkel. “Hozzám beszél?” -mutatott magára azzal az ujjával, amivel az előbb a cigicsikket arrébblökte. Az öreg összeszűkült szemekkel élvezte a napsütést, és rá sem pillantva folytatta: “Apám kivitt az erdőbe, ott szaladgáltunk mi gyerekek. A levegő olyan volt (és itt összeszorította a szemeit, majd látványosan beleszippantott az előtte lévő térbe, mint aki foszlós, friss kalácsot illatoz) -harapni lehetett!” -ennél a résznél kicsit összekoccantak mértani pontos műfogai.- “Egész nap kint tudtunk volna lenni. Aztán apám…” 

Itt a lány maga elé tett tenyerét lengette az orra előtt, és grimaszokat vágott. Dühös volt. És a legszörnyűbb, hogy nem is tudta, pontposan mitől. Itt ül, egy padon, és egy vénember emlékeit hallgatja, aki süketel valami térdig érő falevélkupacról, meg kutyákról, akik nyulak után erednek. “Én is dühös vagyok, ne aggódj.”-jött a mélabús hang az öregemberből. Összerezzent. Kikerekedett pupillákkal nézett a kockás sálba bugyolált emberre, aki még mindig nem nézett felé. “Pa-parancsol?” “Azt mondtam, én is dühös vagyok.”-ismételte meg, most már felé fordulva a mondatot. Csak most vette észre, hogy egy pár könnycsepp indult el a szeméből, a mellkasából pedig egy nagy sóhaj szakadt fel. “Az mi ott?”-mutatott botjával a táskájára. “ A táskám?!”-tárta szét kezeit a lány, és a fejét félrebillentette. “Azt látom, de ami benne van, az mi?” nyomatékosan kettőt bökött a táska felé, úgy hogy kicsit ki is billent az egyensúlyából. “Magának aztán ehhez semmi köze. Jó?!”-tette rá mindkét kezét. “Ahogy gondolja kisasszony, én a világért sem akarok itt zavarni, csak ismerem a nyugtatókat, és tudom, hogy nagyobb mennyiségben akár szívmegállást is okozhatnak” -kacsintott oda az öreg, és látványosan, harsányan felnevetett- “nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben nekem is, bár annak idején a háborúban állítólag az ételünkbe keverték, hogy ne féljünk a lövészárokban.” -amikor azt mondta “állítólag”, két vállát látványosan felhúzta a füle tövéig, és ekkorra már elkomorult az ábrázata. “Na Isten áldja kisasszony, mennem kell, lassan adják a híreket” -tápászkodott fel az öreg elgémberedett lábaira. “Várjon”-szólt rá a lány, de abban a pillanatban nem is tudta, hogy mit mondjon, mert ennél tovább már nem gondolta a dolgot. “Igen?” -fordult felé az öregember. “Csak.. hogy merre megy?” nézett rá kérdően, most már érdeklődve. “Arra”-bökött a park kapuja felé botjával az öreg. “Ha tudja tartani a tempót kisasszony, jöhet velem egy darabig.” -kacsintott rá, és felnevetett, mint egy kisgyerek. Ahogy lépdeltek a kapu felé, a lány kitárt kézzel magyarázott, hol magára mutogatott, hol széttárta kezeit. Az öreg csk bandukolt, és hümmögött. Nem volt ez valami különleges novemberi nap, csak ahogy lenni szokott, volt egy fiatal, és egy öreg a parkban. De csak egyiküknek volt árnyéka.