Quo vadis Domine?
A villamoson állva a délutáni pangás és szokásos internetes csekkolások virtuális pókhálóját átszakítva álltam be az ajtó melletti embernyi résbe. Bal vállamnál vészmegállító, jobbomon ajtónyitó. Teljes a biztonságérzet. Odébb egy önmagával tükrüt tartó szembefordított ülésen, egy bóbiskoló bozont látszott ki a csálén feltekert durva szövésű nikotinpárás sálból, a hozzá tartozó pufi kabátba csomagolt vékony test mintha külön mozgási pályán lenne. A tekintetem vissza-visszapillant a polírozott aranyéletek felgördülő mámorából- onnan- ahol egymondatos bölcsek meg nem történt beszédeiből idéz és oszt mindenki,-oda- ahol a borgőzös valóság éppen elterülni készül. Az esetenkként hirtelen fékezésre kényszerülő sárga balettcipő megtorpan, és a ködbe vesző táncos egyet piruettezik a nyálkás kockakövön. A fagyrágta fejtető előbukik, majd imához szokott térdei nyugott koppanással érkeznek a padlóra. ta-damm. eltolt ritmusban. A fej arccal előre csuklik, és a cseppet sem puha villamosülésbe koppa