Quo vadis Domine?

A villamoson állva a délutáni pangás és szokásos internetes csekkolások virtuális pókhálóját átszakítva álltam be az ajtó melletti embernyi résbe. Bal vállamnál vészmegállító, jobbomon ajtónyitó. Teljes a biztonságérzet. Odébb egy önmagával tükrüt tartó szembefordított ülésen, egy bóbiskoló bozont látszott ki a csálén feltekert durva szövésű nikotinpárás sálból, a hozzá tartozó pufi kabátba csomagolt vékony test mintha külön mozgási pályán lenne. A tekintetem vissza-visszapillant a polírozott aranyéletek felgördülő mámorából- onnan- ahol egymondatos bölcsek meg nem történt beszédeiből idéz és oszt mindenki,-oda- ahol a borgőzös valóság éppen elterülni készül. Az esetenkként hirtelen fékezésre kényszerülő sárga balettcipő megtorpan, és a ködbe vesző táncos egyet piruettezik a nyálkás kockakövön. A fagyrágta fejtető előbukik, majd imához szokott térdei nyugott koppanással érkeznek a padlóra. ta-damm. eltolt ritmusban. A fej arccal előre csuklik, és a cseppet sem puha villamosülésbe koppan. Felébred-szuszog. Jobb karjával a szertornászok kezdő karlendítését utánozni próbálva vállát a füle mellé emelve karja-mint egy marionettzsinóron- fellibben, és a fejbúbjára esik vissza. Megelégeltem a performanszot, és hóna alá karolva, feltettem az ülésre. Ájult vagy részeg embert nehéz emelni, de apró zörgő csontjainak alig volt súlya. Egy felesre lehetett a totális alkoholmérgezéstől. Táskájának pántja a két lábára csavarodva. -Ember! Hova megy? -kérdezem. vagy 4 hosszú másodperc, mire a szemmozgató-, és a nyaki izmok finom mechanikus mozgással véghezviszik a parancsot, és összetalálkozik a tekintetünk. -"Nem tudom."-szusszanja egy sóhajjal. Egy darabig biztonságban, a szék alsó felét fogva hagytam ott. Én speciel tudom, hogy hova megyek.