Prolifónia 2.
A csepeli munkásotthon kopott, posztó-puha betoncsendjét simította hátra mattultan ősz hajában csontos ujjaival. Koszlott bársonyzsakettjében az öltések közt makacsúl húz a nájloncérna. Köt, szakadtáig. Bár az ikarus műbőr üléséről rátapadt izzadtság különös kakofóniát elegyez a barbonnal, de átütni mégsem tud. Masszív párafal ez, körbelengi. És így lengi körbe azt a mintegy háromszáz nyugalmazott börtönőrt is, aki éves zarándoklatát teszi éppen a negédes múlt templomában. Az érdemes művész hosszú, sűrűn szőtt fekete monológja lassan, mint a láva folyik le a szúrágta színpad széléről. A fókuszzavaros különítmény párás tekintettel mered egy köhécselő dongóra. “A balettelőadás technikai szünetében lehetőség lesz a tavalyi egyenkulcstartók újramágnesezésére és a tévnyomatos frottirtörölközők becserélésére is.”-köhögte bele a süllyedő térbe. “ja, és majdnem elfelejtettem” -lép vissza a mikrofonhoz- “az előadás hanganyagát lefóliázott, eredeti magnókazettákért cserébe bárki elviheti.” Vas