Prolifónia 2.

A csepeli munkásotthon kopott, posztó-puha betoncsendjét simította hátra mattultan ősz hajában csontos ujjaival. Koszlott bársonyzsakettjében az öltések közt makacsúl húz a nájloncérna. Köt, szakadtáig. Bár az ikarus műbőr üléséről rátapadt izzadtság különös kakofóniát elegyez a barbonnal, de átütni mégsem tud. Masszív párafal ez, körbelengi. És így lengi körbe azt a mintegy háromszáz nyugalmazott börtönőrt is, aki éves zarándoklatát teszi éppen a negédes múlt templomában. Az érdemes művész hosszú, sűrűn szőtt fekete monológja lassan, mint a láva folyik le a szúrágta színpad széléről. A fókuszzavaros különítmény párás tekintettel mered egy köhécselő dongóra. “A balettelőadás technikai szünetében lehetőség lesz a tavalyi egyenkulcstartók újramágnesezésére és a tévnyomatos frottirtörölközők becserélésére is.”-köhögte bele a süllyedő térbe. “ja, és majdnem elfelejtettem” -lép vissza a mikrofonhoz- “az előadás hanganyagát lefóliázott, eredeti magnókazettákért cserébe bárki elviheti.” Vastaps. A semminek. A balettelőadás dadaista jellegét nem csorbította az sem, hogy az egyik szereplő, aki történetesen a “vonat nem vár” szerepét kapta,  -a hirtelen ütött áramszünetet kihasználva-, a közönség közé futva, a székén hagyott háromrészes aloménium ételhordó tetejére ragasztott-celluxozott tépett, hőzsugorított, “este” feliratozott Frontinért rohant. Az Olympos feliratú kupakot lecsavarta a Coca-Colás műanyag flakonról, hangos klaffanással vágva hátra fejét, egy nyeletre küldte le a békét hozó kémiát. Közben a tűznyelő tüsszentésére négyen lángra kaptak. Mímelt tudatossággal lépett az egyetlen józan, de bóbiskoló súgó-asszisztens kis ketrece elé és halkan megkérte, hogy hívja fel a tűzoltókat. A fináléra az egész színpad égett.