Revbal blogja Büszkeség és Bali élet

Mert ugye van ez a U2 album, ami meglehetősen jó. DE belegondolva, laikusan hol kezdenél neki egy IGAZI atombomba szétszedésével? Én értelemszerűen megkeresném az első csavart, ami kézre adná magát. Aztán azt kicsavarnám. Fedő le, mögötte százezer, millió színű huzal.... egyet ki kell választanom, azt, amit először elvágok.  Kiválasztok egy türkizkéket, csak úgy találomra, amolyan érzésre. Izgulok, hiszen mégis csak egy atombombával van dolgom.... verejtékezek, a szívdobogásom felgyorsul, az izmaim adrenalinban pezsegnek. Kezemben fogó, a fejlámpám éles pontfénye kitartóan mered a türkizkék vonalra. Nincs tér, nincs idő. Csak az atombomba van és én. Nyugodt, tömör acélmag, benne ólomköpenyben két rész hasadóanyag. A farokrészben robbanóanyag, ami egy kb 73 cm-es csövön egymásba lövi a két fémet. A folyamat innentől nem hogy megállíthatatlan, de abszoúte visszafordíthatatlan. A hasadás milliomod másodperc alatt indul el, nincs az a kamera, ami a folyamatot lassítva visszaadná. Ezekkel a

A hosszú hétvége a Japán mentőcsapat szállításával és szervezésével kezdődött. Az egész iroda mint egy méhkas felbolydult, és rekord idő alatt sikerült elindítani a csapatot Tokyo felé. A hírek sajnos azt igazolták, hogy van mit menteni, és van min dolgozni.  Vasárnap Gyülekezet. Így nagybetűvel. Sándor a boldog-mondásokról prédikált. Nem volt nehéz nem belehelyezni magam az üzenetbe... mert sokszor nem az boldog, aki annak látszik, és nem biztos, hogy azok akik sírnak, előbb utóbb nem lesznek megvigasztalva. Szenvedő-szerkezetben. Vasárnap este Endrével nekivágtunk a hegyeknek. Láttunk mindenféle állatot, s embert, de a lényeg, hogy amiért mentünk, azt megkaptuk. Beszélgettünk, főztünk, túráztunk, fát hordtunk, Bear Grylls néztünk. Kedd este még egy levezető séta a Lánchídon. A sirályok páternoszterként úsztak a folyó sodrásával, a híd felé, amikor a sor végén leértek a híd vonalába, újra visszarepültek a sor elejére. A sirályok idióták. Ma reggel iroda, zenének Kirk Franklin,

Ma egész nap egy dal járt a fejemben: When I found Jesus. Ismerem a szerzőt, egy ízben segédkeztem a hangtecnikánál, amikor koncertet adott. A zenekarok váltották egymást, mindenki (tényleg) nagyszerű énekeket énekelt, hol lelkesen, hol elmélyülten. A színpad megtelt hangokkal, az emberek együtt énekeltek az énekesekkel. Aztán megállt a színpadi lépcső mellett Steph Macleod. Mivel én a monitorkeverést csináltam, melléléptem, és mint következő fellépőt, felkészítettem a színpadi játékra. Bekötöttem a gitárját, ami egy ütött kopott Takemine volt. Rajta egy kinyúlt pulóver, egy kopott farmer, és valami sál a nyakában. Kérdeztem, hogy hogy szeretné, mit kér a színpadra. Kérte, hogy tegyünk fel egy állványt, egy mikrofonnal, és kész. A többi nem lényeges. Sok fellépő után nagyon meglepő volt az az egyszerűség, és közvetlenség, ahogy felénk viszonyult. Nagy tapsviharban lejött a zenekar, Ő komótosan a színpadra sétált, majd a mikrofonhoz lépett. Bemutatkozott, megköszörülte a torkát, és elke