Revbal blogja Büszkeség és Bali élet

Amikor üzentek: -Bejöhet, a felvétel elkészült. Amikor üzentek: -Ma nem kell bejönni dolgozni. Amikor üzentek: -Gratulálunk, ön átment a vizsgán. Amikor üzentek: -Nincs már ülőhely a járaton. Amikor üzentek: -Teljesen kikészült, meglátogatnád? Amikor üzentek: -Gyere haza! Amikor üzentek: -Ne találkozzunk egy ideig. Amikor üzentek: -Ma nem alszom otthon. Amikor üzentek: -Gyere ki, sétáljunk egyet. Amikor üzentek: -Teljesen elképesztő, ide akarok én is tartozni. Amikor üzentek: -Veled vagyunk. Amikor üzentek: -...különben korlátozzuk hívásait... Amikor üzentek: -Már máshogy állnak a dolgok. Amikor üzentek: -Légy óvatos, veszélyes helyeken jársz. Amikor üzentek: -Mindent újra lehet kezdeni. Akkor egy kicsit változtam mindig....

Kérges tenyerét az ég felé emelte. Az egész lénye egy áldozati füst volt, egy örökké égő. Megragadó volt, minden sallangtól mentes.  Aztán hátra tekintettem. A gyülekezet egyszerre lélegzett egy dalt. Mindent hoztak, hiány nélkül. Pedig látszólag sérült, összetört edények voltak itt. Velem együtt. Itt-ott csorbán, kopottan, repedezetten. És akkor a mennyből lejött az, ami csak ott lehet. A teljesség, a minden. A tolmács odahajolt, de alig hallottam amit mond. Az éneket fordította, azt a részt amit már vagy két perce ismételnek: "jelenlétedben meggyógyulok"-mondta. És akkor megértettem, miért kellett átutaznom a fél világon. Hogy egy Port-au-Prince-i baptista gyülekezetben átéljem újra a Mindent.

Gondolataim tántorognak, fejem mellkasomra csuklik.  Minden percet lassan elengedek, és várom a következőt.  Odakint a lehetőségek most várnak, nem sietteti őket senki. Éjfél múlt, nem akarok tovább akarni, ideje megpihenni.

Hátradőlve egy fonott karosszékben ülve írok, Port au Princeből, kicsit még küzdve a jet laggel. Otthon már éjfél múlt, itt éppen délután öt. Párás köd ül a városon, és a kis öblökkel tűzdelt tengerparton. A Karibi-tenger elképesztő kéksége már a repülőgépről letekintve is magával ragadó, a fehér kvarchomok pedig éles kontúrt ad a partvonalnak. Ahogy a város központjában fekvő repülőtérre lassan beereszkedett a gép, a város szélén fekvő nyomornegyedek girbegurba szerteágazó utcái, és a kék UN feliratos sátortáborok látványa  fogadott. A 3. világban megszokott reptéri káosz itt annyira nem volt érezhető, a csomagom egyben, és hiánytalanul érkezett meg, az útlevél ellenőrzés előtt egy rövid angol nyelvű nyomtatványt kellett kitöltenem, amihez egy reptéri dolgozótól kértem kölcsön tollat. A hölgy az első betű leírása után a papíron kopogtatott a mutatóujjával, és "kérem vissza a tollamat" mantrával próbált pozíciójának érvényt szerezni. Abbahagytam az írást, hosszan a szemébe né