Port au Prince

Hátradőlve egy fonott karosszékben ülve írok, Port au Princeből, kicsit még küzdve a jet laggel. Otthon már éjfél múlt, itt éppen délután öt. Párás köd ül a városon, és a kis öblökkel tűzdelt tengerparton. A Karibi-tenger elképesztő kéksége már a repülőgépről letekintve is magával ragadó, a fehér kvarchomok pedig éles kontúrt ad a partvonalnak. Ahogy a város központjában fekvő repülőtérre lassan beereszkedett a gép, a város szélén fekvő nyomornegyedek girbegurba szerteágazó utcái, és a kék UN feliratos sátortáborok látványa  fogadott. A 3. világban megszokott reptéri káosz itt annyira nem volt érezhető, a csomagom egyben, és hiánytalanul érkezett meg, az útlevél ellenőrzés előtt egy rövid angol nyelvű nyomtatványt kellett kitöltenem, amihez egy reptéri dolgozótól kértem kölcsön tollat. A hölgy az első betű leírása után a papíron kopogtatott a mutatóujjával, és "kérem vissza a tollamat" mantrával próbált pozíciójának érvényt szerezni. Abbahagytam az írást, hosszan a szemébe néztem, majd rámosolyogtam, és bevetettem a "milyen gyönyörű szemeid vannak?!?" mondatot. Erre elpirult (volna, ha nem lett volna ébenfekete). Aztán az idő hátralevő részében úgy is maradt. Illedelmesen visszaadtam a tollat, majd kisétáltam az épületből. Kifele menet egy indokolatlanul hosszú folyosón kellett kimenni a reptéri területen kívülre, ahol legalább 456.982 egyen-szürke ruhában posztoló taxisofőr vagy hordár kérdezgette nyájasan, hogy el-e-vihetne-e. Mindegyik megmarkolta a bőröndöm fogóját, de azért nem annyira erőszakosan, hogy egy gyöngéd köszönöm nemre ne engedték volna el. Endre és a helyi  munkatársunk már a kapuban várt. Nagy ölelések, és hát-lapogatás közt beültünk az autóba. A légkondi ellenére is irdatlan meleg és pára van, ha zaj lenne, biztosan fülsüketítő lenne. A városba érve nem tudtam elszakadni az érzéstől, hogy Afrikában, Ghánában vagyok! Egy éve voltam pont ott és hátborzongató a hasonlóság a két nép között. Nyilván mert az annak idején elhurcolt ghánai rabszolgák leszármazottai (is) élnek itt. Az utcán élik az életüket, az üzlet, a gyereknevelés, de még a hit megélése is itt zajlik. Előszörre ijesztőnek hat, de amint meglátod benne a rendszert, egészen szerethető. Ami nekem már-mér kényelmetlen, az a fehér ember-szindróma, pontosabban az érzés, hogy a bőrszínem miatt pozitívan diszkriminálnak. Boltban, bankban, stb. Persze csak az ismeretlenek. Na mindegy, valahogy elleszünk mi fehérek-feketék. Minden reményem szerint írok még majd. Sok pusszantás Repiblik D'Ayitiból!!!