soha többé, de bármikor újra

2009. aug. 21.-e óta gyakorlatilag "külön élünk" Adélkámmal. Nincs semmi baj, csak én Angliában, Ő pedig otthon. Tavaly nyáron amikor megtudtam, hogy van lehetőségem kijönni, leültünk, és beszélgettünk. Számításba véve a pozitív, és negatív oldalait is. Elképzelni lehet, de a mindennapokra lebontani előre lehetetlen. Mindent befolyásol. A döntéseket, az időbeosztást, és persze sokszor a hangulatot... Épp tegnap a gyülekezeti alkalmon, a prédikáció közben született meg bennem a döntés: Ezt még egyszer soha. Persze bármikor belevágnék, ha újra kellene kezdenem. Ezekről nem beszélek, beszélünk a környezetünknek. Mármint arról, hogy sokszor mennyire nehéz. Nem kibírhatatlan, de nehéz. Itt mindenki kívülről tudja már a febr. 5.-i időpontot, amikor Adél jön. Az osztálytársaim már velem együtt számolják a napokat. Rick, aki amolyan főnököm, meg Leah a felesége már előre teljes katarzisban vannak, és alig várják, hogy láthassák. Szóval február 5.-től újra együtt leszünk. Mint ahogy annak normális esetben lennie kell. És hogy mi vitt erre a döntésre? Dave a következő mondatot mondta: A múltadon nem tudsz változtatni, és a jeleneden sem. Akkor koncentrál arra, amin tudsz változtatni: a jövődre. Ó hogy én is hányszor "fikáztam" más keresztényeket, hogy a múltban élnek, és képtelenek a váltásra. Miközben büszke voltam arra, hogy én a jelenben élek. Ez viszont még édes-kevés. Ha a múltamban nem foglalkoztam a jelenemmel, mint jövő, akkor ugyanúgy nem haladtam, mint az, aki a múltjában él. Ezért akarok én a "jövő embere" lenni.
Olyan mint Széchenyi. Aki a folyókat szabályozva látta, rajta hajóforgalommal, és a partjait összekötő hidakkal. Vagy Edison, aki sok száz találmánya mellett látott egy üvegbúrát, benne egy kis izzószállal, ami majd fényt fog magából kiadni. És a több ezer kisérlet után, amikor az első sikeres darab már 1 percig világított, hátradőlt, és elhatározta, hogy kisebb módosítások után sorozatgyártásba kezd. Azóta sem változtattak a gyártási technológiáján. Vagy Michelangelo, aki megálmodta a helikoptert, és egy csomó építészeti, orvostudományi újítást vezetett be.

És tegnap az egyik újság címlapján látva Sándort nyilatkozni a mentési munkálatokról, a csapatról, a sikerekről, nehézségekről meg a jövőben épülő haitii árvaházról, és arról hogy tíz éve megálmodott egy globális mentőcsapatot. Egy olyat, ami a világ bármely pontjára 24-órán belül elér, életmentő eszközökkel, orvosokkal, ápolókkal, technikai mentőeszközökkel. Hogy a magyarokról legyen már valami jó hír is a világban. Hogy ne az legyen kiírva a bécsi kis közértben a bejárati ajtóra, hogy "magyar, ne lopj". Hogy Európa ne stabilizálja kis országunkat a biztos befutó utolsó helyre. Hogy a kormányon lévő jogászok és üzletemberek ne tudják ilyen módon kirabolni az országot, ahogy azt teszik, vagy tették.
Isten engem úgy segéljen, hogy én a jövő embere leszek. Én eldöntöttem, hogy minden eszközömmel, tudásommal a jövőmön, és persze Magyarország jövőjén akarok dolgozni. Prófétálni a kiszáradt csontokkal borított völgyekben seregekről, és elkezdeni újjáépíteni a szétlőtt, lerombolt várfalakat. Szentimentális? Nem gondolom. Azoknak talán, akik a múltban élnek. Én viszont döntöttem. Én a jövőben akarok élni. És akkor újra a bejegyzés címe: soha többé nem leszek a múlt embere, de a jövőmet még bármikor újratervezhetem.