Koszovó 2000

Negyven felé az ember ösztönösen visszaemlékezik és összegez. Elvégre is a legjobb forgatókönyv szerint is az élete delén tart, ahonnan persze még bőven van felfelé, de nem ugyanaz a tempó és nem ugyanolyanok az útviszonyok sem. Az életem egy nagyjából 10 éves szakaszában viszonylag sokat és rendszeresen utaztam a Baptista Szeretetszolgálattal, a Segélyszervezettel, (nekem így nagybetűsen marad)  ahol szolgáltam. Az útjaink mára eltávolodtak, de az örökséget, amit kaptam rajtuk keresztül, nem veheti el senki. Koszovó, Kárpátalja, Jordánia, Afganisztán, Haiti, Kambodzsa vagy éppen Ghána. Ezek a helyek örökre belém égtek és a kultúráiból meríthettem, amit a saját szubjektív szűrőimen keresztül meg is éltem és így szeretném az utókornak is továbbadni.

A következő pár bejegyzésben régi visszaemlékezéseimet írom meg, amiben nem mindig a történet vége az érdekes, vagy hogy “mennyi minden” történt, sokkal inkább felvillanások és személyes átélések olyan helyeken, ahonnan a legtöbb ember inkább elvágyódik. Nekünk ott és akkor valahogyan az emberek segítségére kellett lenni. Tettük, tettem ezt tiszta szívből, még ha nem is hibátlanul. Hát, akkor kezdődjön. 

 

Koszovó 2000

A történelemkönyvekből ismert és feltárt borzalmas délszláv háború minden résztvevő országban, etnikumban és különböző tájegységekben is borzalmas károkat okozott. A NATO erők bombázása után az ENSZ erők által felállított KFOR műveleti egységei vették át az ellenőrzést a térségben, fenntartva a kierőszakolt békét. Pristinában az önmagának autonómiát követelő Koszovói Köztársaság fővárosában a győzelemnek még az árnyéka sem látszódott. A lebombázott, kiégetett kórházakat és civil épületeket tető nélküli romjai segítségért könyörögve meredtek az égnek. De menjünk kicsit vissza az időben.

A kétezres évet szinte mindenki valami misztikus csodálattal várta. Nyilván ment a vita az ezredforduló pontos számáról, de az, hogy leírva “kétezer”, azt a dátum számításban tényleg nagyon kevés generáció élhette át. Tizenkilenc voltam és tisztán emlékszem a tévé képernyőjéről szinte lekéretszkedő vonuló tömegekre, akiket kéksisakos ENSZ fegyveresek tereltek ponyvás teherautókra. A lepedő négy sarkát összefogva és a benne lévő nagyobb batyunyi ingóságot szorongatva egy fogatlan zokogó albán néni képe szinte a retinámba égett. Csontos ujjaival kisírt szemeit törölgetve kendős fejét fogta és maga elé meredve csak valamit kántált a saját nyelvén, miközben másik kezével hol a fejét fogta, hol az égre emelte azt. A háttérben cigarettázó, beszélgető férfiak garbóban és bőrkabátban ácsorogtak és a kamerának ugrabugráló gyerekektől ez a kép valamiért annyira szürreális volt, hogy percekig tényleg csak földbe gyökerezett lábbal álltam ott. Nem volt hang, ami akkor hallhatóan szólt volna, de akkor és ott egy gyors villanással belém hasított a gondolat: “Ez így nagyon nem oké és valamit tennem kell.” Álszent lennék, ha azt mondanám, hogy akkoriban a hitem a csúcsán lett volna. Nagyon nem. 

Azonban akkor és ott kinyitottam a Bibliát és a Tituszhoz írt levél 3. Részének befejező mondata szinte orrba vágott: 

“De tanulják meg a mieink is, hogy jó cselekedetekkel járjanak elöl ott, ahol sürgős segítségre van szükség, hogy ne legyenek gyümölcstelenek.”

Sürgős segítség. 

Visszaemlékezve az akkori ömnagamra és azokra a missziókra, ami azóta már a múltam része lett, mai fejjel átgondolva nettó őrültség volt az, ahogy és amit végigvittünk Koszovóban és a világ más részein. Nekivágtunk az ismeretlen, háború, katasztrófasujtotta országoknak, ahol az utcán állig felfegyverzett katonai erők masíroztak, vagy éppen helyi banditák raboltak el zsíros váltságdíj fejében segélymunkásokat. És akkor még az internetkorszak elején egy műholdas telefon volt az egyetlen támpont, amibe kapaszkodhattunk, ha bajba kerülünk, minden rációt felülírt. Budapestről 2000 januárjában, egy hideg reggelen indultunk. Az út a határig összekovácsolta a hatfős csapatot és a romániai havas-jeges szakaszon már jókedvűen és felhőtlenül beszélgettünk az előttünk álló kihívásokról. 

A kárpátokon keresztül, Bulgária és Macedónia érintésével kerülve, a hosszabb úton kellett mennünk, hiszen annak idején nem volt ildomos a rövidebb, Szerbián át vezető utat választani, a két ország közti konfliktus miatt. A város és úgy egészében Koszovó közlekedése teljességgel kaotikus és feldolgozhatatlan volt. A magyar vezetési kulturához szokott szem is elkerekedett egy-egy vezetési manőveren. Az ad-hoc taxik olyan kavalkádja volt az egész város, ahol a 13 éves kiskamasz és az aggastyán is bátran vezetett, a szabályok pedig kereszteződésenkként változtak. Pristinában a túlélés esélye a napszaktól, útviszonyoktól és annyi mindentől függött, hogy valójában mindegy is volt, mikor indul útnak az ember. A szállásunk, mely egy teljesen fűtetlen és vakolat nélküli téglaház volt, egy olyan feljegesedett útszakasz tetején foglalt helyet, ahova autóval fel sem tudtunk menni. A több hónapra elegendő gyógyszer, irat, ruha és élelmiszerládák súlya alatt többször métereket csúsztunk vissza, míg nagy nehezen felértünk a hegyre. A házba érkezve egy kivénhedt vas emeleteságy alsó szintjére dobtam le a csomagomat és attól az estétől kezdve 1 hónapig az volt az otthon mármint a tervek szerint. A téli éjszakák Pristinában már csak azért sem voltak szívmelengetőek, mert az elektromos hálózat akadozásai miatt a szintén elektromos fűtés lekapcsolása egyet jelentett azzal, hogy 5 fok alatti hőmérséklet urakodott az egész házban. Persze aki Rómába megy, viselkedjen úgy és viselje azt, ahogy és amit a rómaiak. A ház tulaja azokra a kérdésekre, hogy miért van 10 cm-es rés a fal és az ablakkeret között, azt mondta: a bombázások alatt “kirázódott” a helyéről az ablak. Persze az üvegtábla sértetlen maradt benne. Széttárt karjkait az ég felé emelve annyit mondott: “Egyedül Allah tökéletes”. Ez utána már a kínunkban röhögés jelmondata is lett. 

Az egyik reggel, amikor a befagyott pohár víz mellett ébredtünk, Gábor, aki a csapat vezetője volt, megelégelte a várakozást és úgy döntött, elhagyjuk a házat, hogy egy komfortosabb helyet keressünk magunknak. A következő szállásunk bár szűkösebb, de legalább kényelmesebb volt. Innen indultunk útnak a mintegy fél órás autóútra lévő raktárunkba. 

A munkát megosztottuk helyi partnerünkkel Bekim Bekával, a Pristinai Baptista gyülekezet pásztorával, aki azokban az időkben a leghasznosbb kapcsolatunknak bizonyult. Helyismerete és kapcsolatai rengeteg segítséget nyújtottak nekünk. Bekim dolga mindenesetre nem volt könnyű. Keresztényként egy muzulmán országban soha nem egyszerű létezni, akkor pedig talán hatványozottan nehéz, ha az ország, ahol élsz, legnagyobb ellensége a keresztény Szerbia.

Kanadai tiszti dzsipben, magyar önkéntesek

Annak idején az ENSZ koordinátoraival közösen, valamint a KFOR erők segítségével jutott el minden élelmiszer, ruha és egyéb adomány a rászorultaknak. Egy esetben, amikor a kanadai békefenntartók teherautói fékeztek le a raktár mellett, hogy a több tonnányi étel és ruhasegélyt egy közeli kis faluba vigyük, számunkra már csak a tiszti dzsipben jutott hely. A katonai terepjáró hátsó ülésén ülve, tele izgalommal figyeltük a katonák precíz és gyors mozgását. A jobb első ülésre penderült egy katonai ruhás nő, és a soförnek parancsot adva elindította a konvojt. Összenéztünk a többiekkel; a parancsnokunk egy nő! Ráadásul egy szép nő. Sértetlenül lement az első szállítmány, amit még heti 2-3 követett, szintén katonai segítséggel és kísérettel. Hónapoknak kellett eltelnie, hogy civil autóval vihessük a segélyeket, arányosságban azzal, ahogy a biztonsági helyzet erősödött. Nem csak élelmiszert, de építkezési anyagokat is szállítottunk Pristinába a raktárunkba, a háború utáni helyzet helyreállítása végett.

Az első nehézségek és helyzetfelmérés után a tavaszi visszatérésünk a jól ismert “fészekbe” már szinte haza várt bennünket. Addigra már az alapszavakat is ismertük és rövidebb mondatokat is tudtunk váltani a helyiekkel. Az idő jobbra fordulásával a koszovói albánok is egyre barátságosabbak lettek. Látták rajtunk, hogy itt élünk köztük-velük, nem csak átszaladunk a városaikon. 

Amikor meguntuk a száraz élelmiszert és konzervet, amit biztonságosnak gondoltunk, kimentünk a helyi pékségbe, ahol életem legfinomabb burekjét és pékárúit ettük. A húsos, túrós, vagy éppen gyümölcsös rétegelt tésztába csavart süteményre heyli joghurtot kellett inni, amitől tényleg a mennyországban találta magát az ember. Pristina akkor kezdett magához térni és ujra éledni. Az utcákon a háborús filmekből ismert katonai csapatok mozogtak, akiket körbevettek a helyi kisgyerekek és úgy általában mindenki. Volt olyan kettévágott épület, amiben a leomlott fal mögötti fürdőszobában még az ajtón ott volt a szögre akasztott törölköző. A tövében pedig valahogy a jeges sárban és latyakban ami a vérrel áztatott földet elfedte újra indult az élet. 

Szóval meguntuk a száraz kaját és az egyik vidéki utunk során random betévedtünk egy helyi étterembe. Nálunk itt Pesten biztosan kifőzde lenne a neve, de ott fogalmunk sem volt, hol és milyen helyen vagyunk. Asztalok persze voltak és ahogy mi, magyarok hatan vagy heten beléptünk, teljes csend lett a kis alagsori teremben. Akkor még nem tudtuk, hogy a repülőgépen feltünőséget kerülő pingvinek módját kellene választanuk (smile and wave = mosolyogj és integess) de valahogy ösztönösen éreztük, hogy itt és most bármi lehet. Egy jó lélekjelenléttel megáldott pincér röppent oda hozzánk és egy kellemes Welcome-mal köszöntött bennünket. Emlékeim szerint jól beszélt angolul, de nem releváns az infó, mert én akkor nagyon nem. Még előfordult, hogy amikor egy boltban az eladónak megköszöntem a kiszolgálást valahogy így: “Thank you” ő erre azt felelte, hogy “Your welcome”. Én meg erre zavartan annyit mondtam, hogy “from Budapest” és háttal meghajolva kiléptem a boltból. Lövésem sincs, mennyi nyitott kérdést hagytam magam mögött. Na, de ott vagyunk az étteremben és én akkor nem tudok angolul, de a többiek igen, és kérnek valamit, ami persze nekem is jó lesz. Meg is jött egy fém tényéron, -ami előszörre baromi kevésnek tűnt- hagymás, tejszínes mártásban csirkemáj. Puha kenyeret kaptunk mellé és nekem ott és akkor megváltozott az életem. Kétségtelenül a világ legfinomabb csirkemáját ettük ott, mi magyarok. Szóhoz sem jutottunk. Fizetéskor a pincér annyit kérdezett, hogy ízlett-e az étel. Péter a legnagyobb komolysággal a következőt mondta: “Hívd ide a szakácsot.” A pincér elhűlt. Kétszer ismételte meg a mondatot, szegény persze falfehéren eltűnt a konyha ajtaja mögött. Visszajött. Egyedül. Egy perc kínos csend után a konyha csapóajtaja mögül hat kéz lökött ki egy idősebb fazont az étterem padlójára, aki zavarában egy konyharuhába törölgette a kezét. Lesütött szemekkel állt előttünk, Péter pedig a pincérhez fordulva arra kérte, hogy fordítsuk le a következőt: “Életünk legjobb ételét ettük, csak szeretnénk megköszönni!” Szegény embert feltettük az érzelmi hullámvasútra, mert nevetett és sírt. A kifőzdét elhagyva szép borravalót hagytunk és teli hassal ültünk vissza nevetve a furgonba. A mai napig hiszem, hogy a mosogató-bácsit ujjongtuk körbe.