Revbal blogja Büszkeség és Bali élet

Éppen New-York felé tartottam a világ legnagyobb utasszállítóján, hogy átszálljak egy másik repülőgépre, és eljussak a világ talán legszegényebb országába. A hosszú úton megunva a buta filmeket, a zenecsatornán bukkantam erre a dalra. Amos Lee El Camino-jára. Ennek már vagy egy éve. Sok minden történt azóta, amit még talán nem tudnék leírni. Talán ezért adta a Jóisten a zenét nekünk, hogy ki tudjuk fejezni amit leírni úgy sem tudnánk. Ez a dal "Az Útról" szól. Arról, amit mindenkinek végig kell járni. Ha egyedül, akkor úgy ha társakkal, hát úgy. Aztán nem olyan rég tért haza Lala és Szilvi az El Camino-ról. Ahogy hallgattam a beszámolójukat, és néztem a képeket, megértettem, az út a cél mellett arról is szól, hogy magát az utat élvezzük, és vegyük észre az ajándék pillanatokat. (mondtam, hogy szentimentális lesz) Félrepöckölni egy megszáradt narancshéjat, és nézni ahogy tompán koppan a törött konyhakövön, vagy eltölteni pár percet egy régi baráttal. Ez is része az útnak. ...

Gál Dávid barátom meghívására érkeztem vasárnap délután a Paulay Ede utcai irodaházhoz. Az e-mail, amit küldött, pár adatot tartalmazott; időpont, utca, házszám és hogy "You is welkome" :-). Próbáltam nem korábban érkezni, úgyhogy a közeli Liszt szobor tövéhez leültem egy pár percre, és rendeztem a gondolataimat, miközben Liszt éppen tébolyultan komponált mellettem...  15:45-kor léptem az épület kapujához, ahol rögtön 3 ember fogadott. -Isten hozott! -köszöntött egy nagyon mosolygós srác. (meg a BKV. mondtam magamban) Itt "átadtak" egy nagyon izgatott, szintén mosolygós még fiatalabb srácnak, akit a szemem sarkából figyelemmel kísértem, mert attól tartottam, hogy egyszer csak spontán a nyakamba veti magát. Átrepültünk a 3. check point-hoz, ahol a fiatal izgatott srác még utánam szólt: "-Odalent rengeteg meglepetés vár!" Ezen a ponton kaptam a veséimhez, és egy hang azt súgta. "most még meggondolhatod magad" :-D nnnnaaa neeem. Summa summárum: a...

Kopott bőrtáskája letört rozsdás csatja vagyok. Elvégzett műtét után bennmaradt törlőkendő. Szélvédőre felpattant kavics. Billegő asztal rövidebb lába vagyok. Só vagyok az eleven sebben, a törött csontban megakadó ideg. A cipő sarkán felgyűrődött zokni, a kifutó tej a gázon. Felszakadt, beakadó köröm vagyok. Csatában csütörtököt mondott pisztoly vagyok, elalvó gyereknek kapucsengő. Fogcsikorgás vagyok, táblán a krétacsúszás. Leukémiás betegnek nátha vagyok, madárnak szembe-szél. Focimeccs közbeni áramszünet vagyok, sörcsapon a hab vagyok. benzinkúton üres bankkártya vagyok. Lemerült telefon vagyok, fehér ruhák közt bennmaradt piros póló vagyok.   

Nem vagyok abban a helyzetben, hogy ítélkezzek, nincs doktori címem, tehát a nagy szájkaratésok sorába én most nem állnék be. Ismerőseim tudják, hogy a szakértő bizottság véleményének kinyilvánítása után már én is kiálltam amellett, hogy Schmitt Pálnak le kell mondania, tiszta sor, vagy igazolja az ellenkezőjét, vagy viszonlátás. Ez itt (igen, még mindig köztársaság) Magyarország, vannak szabályok a politikában, és az erkölcsben is. punk tum.   Elsősorban az ország, másodsorban a saját érdekében is persze, de lépnie kellett. Azért a helyzet megkívánja, hogy ma leírjam a véleményemet, ha másnem, csak így magamnak, magamtól. Itt van az a fenenagy felhajtás, a kül- és belföldi sajtóban, miszerint itt ma Magyarországon diktatúra van, s minden utcasarkon egy egy fekete autó áll, akik éjjel nappal róják az utakat, hogy az éhhalál küszöbére taszított ellenzéki újságírókat gyűjtsék, kényszer-vallassák, családjaikat gulágokba zárják, aztán pedig ezekben a  táborokban tudatosítsák bennü...

semmint feladni az önigazunkat, beleborzongani az elrontott dolgokba, csípős tavaszi szélben átkönnyezni egy dalt, megélni, hogy már nem kellesz, elfogadni viszont, hogy valakinek igen, kiolvasni egy könyvet együltőre ami felkoncol, kinyomni egy telefonhívást, újra átélni a kudarcot, és szembenézni önmagammal, a terveket szépen becsomagolni, és elismerni: nem működnek. Így, az élet megváltozhatatlannak hitt helyzeteiben mégis van valami, ami újra erőt tud adni. Az, hogy látok még boldog embereket, csak azért van, mert nem vagyok hajlandó feltenni a torz szemüvegeket, hogy edzem az akaratomat, hogy megértem és elfogadom az élet rám vonatkozó csapásait, és óvatosabb leszek ezután. Azért megmarad a hit, a remény, és a szeretet. E három közül pedig legnagyobb a szeretet.

    Göcsörtös ujjaival hatalmas zsebében kotorászott. Megmarkolta kopott zsebóráját kicsit melengette a tenyerében, szájához emelte, rálehelt, majd ezüstös fedelét a felhúzó gomb megnyomásával kipattintotta. A másodpercmutató nélküli számlap nagy mutatója a kettesen, míg a kismutató a kilences fölött állt kicsivel. Nagyon fázott. Bal kezével a sapkája alá túrt, megigazítva torzonborz haját. Kezét egy kicsit ott tartotta, mert legalább a nagy prémsapka alatt meleg volt. Fülei vörösre voltak fagyva. Az aluljáró lépcsőjén aznap nagy volt a forgalom, de az elébe rakott műanyag tányéron ez annyira nem tükröződött vissza. „230”. Számolta újra. –No. – szólalt meg, és egy kissé meg is  lepődött, mert nem volt mellette senki, aki hallhatta volna. Kettttttőőőszáááázzzharrrminccc- mondta, és belecsúsztatta az órás zsebébe. Hallotta amint a fémek összeverődnek. Szedelődzködni kezdett. Most hogy felállt, látszott igazán nagy termete, az óriási kabát alatt hatalmas vállai. Nadrágját le...