Tudtotokon kívűl...

    Göcsörtös ujjaival hatalmas zsebében kotorászott. Megmarkolta kopott zsebóráját kicsit melengette a tenyerében, szájához emelte, rálehelt, majd ezüstös fedelét a felhúzó gomb megnyomásával kipattintotta. A másodpercmutató nélküli számlap nagy mutatója a kettesen, míg a kismutató a kilences fölött állt kicsivel. Nagyon fázott. Bal kezével a sapkája alá túrt, megigazítva torzonborz haját. Kezét egy kicsit ott tartotta, mert legalább a nagy prémsapka alatt meleg volt. Fülei vörösre voltak fagyva. Az aluljáró lépcsőjén aznap nagy volt a forgalom, de az elébe rakott műanyag tányéron ez annyira nem tükröződött vissza. „230”. Számolta újra.

–No. – szólalt meg, és egy kissé meg is  lepődött, mert nem volt mellette senki, aki hallhatta volna. Kettttttőőőszáááázzzharrrminccc- mondta, és belecsúsztatta az órás zsebébe. Hallotta amint a fémek összeverődnek. Szedelődzködni kezdett. Most hogy felállt, látszott igazán nagy termete, az óriási kabát alatt hatalmas vállai. Nadrágját leporolta, kabátját begombolta, szinte végtelenül hosszú sálját gondosan újrarendezte a nyaka és a válla fölött. Bal felöl egy szatyor görnyedt a falnak - mintha aludt volna. Nem volt benne szinte semmi, csak pár kopott ing, kés- villa-kanál, egy befőttesüveg, félig valami ismeretlen kásás folyadékkal. Egy foszlott pulóver, némi aprópénz, és egy műanyag flakon vörösbor. Pontosabban csak egy műanyag flakon, az alján pár korty borral. Nem volt nehéz, ezért kabátja alá gyömöszölte ölnyi kis vagyonát. Kezét zsebre vágta, és fütyörészve elindult. A közeli parkban óriási pelyhekben hullt a hó, talpa alatt ropogott. Körös-körül magas régies bérházak, itt-ott világító ablakok, Arrébb egy padon hasonló alak, szintén nagykabátban.

–Gyere már, mert kihűl! –kiáltotta neki vidáman.

–Megyek, megyek, csak elzsibbadt a lábam. –válaszolta de csak csendben magának mondva. Mire odaért, már ketté volt öntve a híg gőzölgő leves. Lehuppant a havas padra, és  elkezdett kanalazni.

–Volt ma valami? –kérdezte a másik.

–Egy gyerek, meg egy kutya.

-Ahha-ahha mondta a másik.

-Arra ébredtem, hogy nyalogatja a kezem.

-A gyerek?

-Neeeeeem, a kutya.

-Értem.

-És a gyerek?!

-Adott egy fél kiflit. Az anyja későn vette észre, éppen a trafikban vásárolt. Mire odajött, már vidáman eszegettem. Volt valami egészen különös abban a pillanatban.

-És?

-Mi és?!?! Mosolygott rám, és megkérdezte, kérek e még, mert az anyukájánál van több. Aztán elrángatta az anyja, hogy sietni kell, mert rohannak.

-És aztán?

-Nem volt aztán… A gyerek még visszaintett, mondott is valamit, de azt már nem hallottam.

-De „azt” hallottad?

-Tisztán… most is hallom.

Lassan elfogyott a leves, ami egyébként is szűken mért egy adag volt, de valamelyest átmelegítette Őket. Ha valaki távolról figyelte volna ezt a két embert, talán egy kis időre el is felejthette volna, hogy tél van, kemény fagy, sokkal inkább tűntek piknikező jó barátoknak egy nyári estén. Régi barátság lehetett a kettőjüké, mert nagyon gördülékenyen ment a társalgás. Az utolsó kanál leves már teljesen elhűlt, de jóízűen nyelték le.

-Akkor indulunk? –szólalt meg a magas vállas.

-Indulunk.

Mindketten feltápászkodtak, és lassan de határozottan elindultak, kifelé a parkból. Ahogy távolodtak, egyre jobban eltakarta őket a hóesés és a korom sötét éjszaka.

Egy óra múlva érkeztek meg, a külvárosi bérház nagy kapujához. Mehettek volna villamossal is, de így jobban telt az idő. Épp egy nagy ívű beszélgetést fejeztek be, és mindketten a harmadik emeleti sötét ablakot bámulták. Valami pár égő villódzott csak odabent.

-Várjunk még. –mondta a másik.

Benyitottak a lépcsőház nagy kapuján. Pár fokkal melegebb volt mint odakint és legalább szélvédett helyen voltak. A havat lerázták kabátjukról és bakancsukról.  Egymás szuszogását hallgatták. Odakint egy hókotró ment el nagy morajjal, majd egy kutya szaglászott be az ajtó alatti résen, de gazdája tovább tessékelte. Csend volt. Mindketten a romos lépcsőház lehullott vakolat-térképét nézték, a sárgás foltok voltak a földrészek, míg a valaha égszínkék olajfesték volt az óceán és tengerek. Egy lámpa sem égett, de a nagykapu zúzmarás üvegén pont a falra vetült a kinti utcai lámpa fénye, így nem volt nehéz a térbeni tájékozódás. Hamarosan elindultak mindketten felfelé. A két alak halkan lépdelt a lépcsőkön, egyikük hátán zsákkal. A lenti kapu megnyikordult, tudták, valaki szintén bejött a házba. A lépcsőfordulóban álltak, füleltek, de a léptekből, és a kulcs-csörgésből kiderült, az első emeleti lakó jött haza. A harmadik emeleten megálltak. A lépcsővel szembeni ajtót figyelték mindketten. Egyikük sem szólalt meg, és mint egy jelre, egyszerre léptek közelebb az ajtóhoz. Határozottan nyitottak be. Odabent teljes sötét volt. Az ajtó halkan zárult mögöttük. A konyhaajtóban szunyókáló vizsla rájuk nézett, majd egyet vakkantott, aztán visszatette a fejét a színes rongyszőnyegre, és visszaaludt. Óvatosan átlépték, a magasabbik megsimogatta a kutya fejét, aki ettől vidám horkolásba kezdett. A folyosó végén lévő ajtó felé indultak, elhaladva az anyuka hálószobája előtt. Az ajtó kilincsére egy kartonpapírból kivágott festett angyal volt akasztva, csillámporral, fehér tollakkal díszítve. Az óriási kéz egy pillanatra megfogta, két ujja között oldalra elforgatva megnézte minden irányból.

-Menjünk már be! – suttogta a másik erélyesen formálva a szavakat.

Amaz nem válaszolt, csak benyitott a kis szobába. Odabent kis ruhásszekrény, a sarokban kis karácsonyfa, rajta  színes égőkkel, és az apró ágy, benne a kisfiú. Láthatóan mélyen aludt, mert semmilyen hangra nem ébredt fel. Paplanját a füle tövére húzva aludt. Mellette egy állványon orvosi műszer monitorja villódzott. A műszerből négy zsinór futott ki, és ment be a paplan alá, a mellkas magasságában. A számok és furcsa vonalak folyton változtak. Mindketten az alvó gyereket nézték. Az egyikük aztán halkan odalépett és megrázta a kisfiú vállát. A műszer csipogása egy pillanat alatt felgyorsult, ahogy a kisfiú felnyitotta álmos szemeit. Nem tudott megszólalni, csak értetlenül bámulta a két sötét alakot. Nagy nehezen elért a tudatáig, hogy most valójában nem álmodik, tehát ébren van.

-A bácsik hogyan…?!?

- Emlékszel ma délután? –kérdezte a magas, aztán mivel csak az álmos értetlenséget látta,  tovább folytatta: -az aluljáró lépcsőjén ültem, te kicsit lemaradtál mert anyukád előreszaladt villamosjegyet venni a trafikosnál.

-Igen emlékszem, a bácsi fázott- motyogta a gyerek, és az álmot dörzsölgette a szeméből.

-Így igaz, fáztam –mondta már-már nevetve.

-És hogy jöttek be? Bátor?!?

-Alszik mint a bunda, talán éppen valami macskát kerget álmában. De figyelj csak ide. Van itt neked valami, amire régóta vágytál! - Itt egy kisebb szünetet tartott, mint nagy beszédek közben a szónokok, és a szoba közepére tette nagy zsákját színpadias mozdulatokkal. A kisfiú izgatottan ült fel az ágyában, és maga is meglepődött, hogy egyáltalán nem félt a szobájában tartózkodó idegenektől, viszont egyre kíváncsibbá tette a zsák, és rejtélyes tartalma.

A másik hangosan megköszörülte a torkát, és kicsit oldalba bökte a magast. Erre az magát észrevéve a zsák felé nyúlt. A zsák szája megnyílt, és amaz előhúzott belőle egy piros biciklit.

A kisfiú szeme könnybe lábadt, és szájához kapott. Soha életében nem látott még ennyire szép biciklit. Egyszer már álmodott is róla, és most tessék, itt van az orra előtt. Az ágy szélére ült, és gondosan megigazította a pizsamája alá futó drótokat.

- Maguk kik? –kérdezte nagyra nyílt szemekkel.

- Én magam Szirfá vagyok, ez itt mellettem pedig Hatté. –lépett oda a másik, és zavarában kezet fogott a kisfiúval.

 A kisfiú ekkor vette észre, hogy nagykabátja alól valami fényes selyemszerű ruha bukkan elő, és a kéz-érintése valami olyan volt, mint ha forró hó lett volna. Végképp nem értett semmit. Itt van a szobájában két idegen, akiktől nem fél, és hoztak neki egy biciklit. Furcsa néven mutatkoznak be, és forró a kezük.

- Mégis hogy találtak ide?

- A szíved vezetett ide minket, pontosabban az, ahogy dobog. –mondta mosolyogva, és hátranézett barátjára, aki egyetértően bólogatott.

A kisfiú önkéntelenül szívéhez kapta jobb kezét, és beszélni kezdett:

- A doktor bácsi azt mondta, hogy ki kell cserélni, mert rossz. Így születtem.

- Ezért vannak rajtad ezek a műszerek?

- Igen, hogy szóljanak anyukámnak, ha baj lenne. –és a szobaajtó felé tekintett.

- És mikor kell kicserélni?

- Azt mondták bármikor eljöhet az ideje, és hogy legyek készen.

- Értem. –mondta Szirfá.

Mindhárman hallgattak az elmondottakon, amikor egyszer csak a kisfiú szemei elnehezültek, karjai maga mellé estek, és háttal visszaesett az ágyba. Ebben a pillanatban a műszer elkezdett hangosan visítani. Az eddig pulzáló vonal hirtelen kiegyenesedett, majd itt-ott hirtelen kiugrott. Odakint a kutya hangos ugatásba kezdett, és az ajtó alatti rést kezdte kaparni. A szemben lévő szobában felkapcsolódott a villany. Szirfá hírtelen ölébe kapta a kisfiút, aki szinte csecsemőnek tűnt óriási karjaiban. Hirtelen hatalmas fényár borította be a szobát, és  az óriási alak mintha most még óriásibb lett volna, arcát a mennyezet felé tartva, a gyereket a mellére szorította. A másik testével takarta a szobaajtó füstüveges ablakát, a kutya egyre hangosabban csaholt. A nagy fényesség kimúlt, olyan gyorsan, ahogy megjelent. A gép ekkor elnémult és újra egyenletes pittyogásba váltott. Szinte csak lélegzetnyi idejük maradt. Az alvó gyereket gyorsan betette az ágyba, míg a másik az ablakhoz lépve egy gyors mozdulattal kinyitotta azt. A szemközti szoba ajtaja is kinyílt, és gyors léptek hallatszódtak, a kutya kitartóan csaholt az ajtó előtt. Egy ugrással mindketten kivetették magukat az ablakon, ami azzal a lendülettel be is csukódott mögöttük. Az anyuka berontott a szobába, és a kisfiú ágyához lépett, aki békésen aludt. Szemével rögtön a műszer számlapját vizsgálta, ami most kivételesen nagyon egyenletes értéket mutatott. Hosszú másodpercekig nézte mereven a képernyőt, és alig hitt a szemének. A kutya is besurrant a szobába, és az ablakra meredt vadászállásban. Az anyuka odalépett, és kinézett az utcára, de ott csak két hajléktalant látott kotorászni a szemközti kukákban. Még vagy egy percig maradtak így, egymás mellett aztán finoman megérintette a kutya füle tövét:

-Gyere Bátor, aludjunk tovább. Már majdnem kilépett a szobából, amikor a szeme megakadt a piros biciklin. Aznap Szenteste volt.