Nem mondjuk ki a nevét…

Hosszú, internethiányos hét után, és mindenféle gagyi kifogáskeresés után billentyűzetet ragadtam. Most, hogy “megszelídítettelek” benneteket kedves rendszeres blog-olvasók, nem hagyhatlak benneteket parlagon. Most pedig nézzünk meg egy rövid reklámfilmet, mielőtt továbbolvasnánk. Íme:

Ne mondd nekem, hogy nem kapott el a trabant-szabadság érzése? Nem érzed az el nem égett keverék illatát? A távolságot, ami nem egy megkapandó üveggolyó, hanem kellemes nyári kaland… visszarepít.

Nem rég néztük meg az Ausztrália c. filmet ahol egy kis aboriginal gyerkőcnek sajnos meghal egy hozzátartozója. A helyi szokás kimondja, hogy aki elment, annak nem mondhatják ki többé a nevét, ezért aztán csak úgy emlegették, hogy: “az, akinek nem mondjuk ki a nevét”.

Itt van Ő. Elment. Itt hagyott minket. Pedig láthattuk Őt futva, korahajnalban a Margitszigeten ürgebőrbe varrt (by lala) jelentéseket vadászni. Majd ezeket a legnagyobb titokban szállította Londontól Larnakáig. Persze Mi folyton a nyomában voltunk, úgy volt az aki, hogy sohasem lehetett igazán az aki. Mert mi nem láttuk meg benne a géniuszt. Nem teljesedhetett ki, mert mindig csak azt hallotta tőlünk, hogy “már megint mit csinálsz?” “Ezt így nem szabad!” és hasonlókat. Kaphatott volna még többet tőlünk, de mi nem voltunk hozzá méltók. Most már csak pár szőrszál maradt tőle a kanapé alatt. Igaz nem halt meg, de elment. Ezért nem mondjuk ki többé a nevét.

Ja és lemondott Fletó.