Begyulladva
Komolyra fordítva a szót... Vasárnap egy felejthetetlen alkalmunk volt Velencén. Kezdve azzal, hogy a barátaim, a Csapat nagy része eljött, hogy együtt ünnepeljünk. Nem alkalmat, vagy embereket, hanem Istent. Szabó Balu vezette az alkalmon a dicsőítést, ami robbant. Az a sok várakozás, hála, felmagasztalás, ami a gyülekezetben a héten feszült, most egyszerre kirobbant. Régen tapasztaltam ilyet! Akik ismerttek, tudjátok rólam, hogy mostanában egyre inkább kezdem kerülni a mesterkélt, külsőségekkel telerakott, karizmatikusnak tűnő, de üres megnyilvánulásokat. Ez az alkalom azonban teljesen más volt. Mintha Isten maga melengette volna a szíveket. Az igehírdetésen megint valami olyan történt velem ami már régen. Lala és Szilvi tanított az "Ifjaknak, Gyermekeknek, és Atyáknak". Megértettem, hogy Isten szintet akar velem lépni. Véget kell vetnem a rövid távú fellángolásnak... Isten ezúttal izzani akar látni. Nem nagy lánggal, de nagyobb hővel. Begyullni, és lassan, de biztosan égni. És ha el akarnak fújni, az se baj.... az oxigén segíti az égést. És a búcsúigém: Zsolt. 48:13 Járjátok körül Siont, kerüljétek meg, számláljátok meg tornyait! Jól nézzétek meg bástyáit, járjátok be palotáit, hogy beszélhessetek róla a jövő nemzedékének.
Csak hogy tudjam, ha én is tornyot akarnék építeni...
Csak hogy tudjam, ha én is tornyot akarnék építeni...
ámmen
VálaszTörlés