Szabadulás a börtönből

Csepegő vízcseppek hangjára ébredt. Nem is ébredt igazán fel, csak egy pillanatra. Kinyitotta az egyik szemét, aztán mivel semmi különöset nem látott, sőt mondhatni egyáltalán semmit sem látott, hát lassan visszacsukta. Nem értette igazán és nem is érdekelte, hogy hova, vagy miként került, csak azt a csapot, vagy valamit, amiből jön az a víz, hát elzárhatná már végre valaki. Minden idegszálát ráállította arra, hogy kizárja az idegesítő hangot, de valahogy mintha ez a próbálkozás terelte volna rá még jobban a figyelmét a hangra... a bosszantó az egészben az volt, hogy normális esetben észre sem vette volna, mondjuk egy forgalmas utcán, vagy piacon, a kofák és a morajló tömeg hangja mellett… kit érdekel egy vízcsepp hangja?!? Senki nem figyel fel rá. De itt és most persze szól. Mit szól! Dübög, üt. Még az is eszébe jutott, hogy rákiált, hátha az segít. És már meg is köszörülte a torkát, hogy erőt vegyen az alvásban letapadt hangszálain. De aztán letett róla, mert akkorra már a tudatánál volt… és önmagát megmosolyogva, lassan megpróbált felkönyökölni fekhelyén. A karjai azonban nem engedelmeskedtek. – Na! – gondolta magában, de rájött aztán, hogy nem csak gondolta, de ki is mondta ezt a furcsa-kurta, kis indulatszót. A kezei nem engedelmeskednek. Aztán eszmélt, hogy nem is fekszik igazából, hanem valami furcsa magzatszerű pózban, félig oldalt, félig háton görnyed. Az egész teste lüktet, sajog, fáj. Teljes erejével próbál úrrá lenni a megdöbbenésén, de csak lassan kúsztak elő az emlékképek. A lökdösődő tömeg, az első pofon, majd a bot, a korbács, és minden fellelhető eszköz, éles, tompa, nehéz tárgyak csattanása, puffanása, a csontok roppanása, a felrepedt íny vasas íze, nyelv kósza kóborlása a meglazult fogakon, a duzzadt és érzéketlen orr, amin nem jön befelé a levegő... Légtelenség. Minden egyszerre zuhant rá kímélet nélkül. Már nem érdekelték a vízcseppek... Egy dolog döngött már a cseppek hangja helyett a fejében: Túlélni.

- Jól aludtál? - kérdezte egy ismerős hang - szinte szétrobbantva a fejében pergő képeket - közvetlenül a bal válla felől-mellől. A kérdés annyira abszurd volt, hogy mindketten egyszerre vinnyantottak fel nevetve... Még egy pár pillanatig elmerengtek így ketten ezen, majd az előbbi hang megkérdezte, most már amolyan komoly hangsúllyal: - És most mi lesz? Mindketten voltak már hasonló helyzetben, de ez most valahogy reménytelenebbnek tűnt, mint az előzőek. Az egyiküket hónapokkal korábban húzták ki egy kővel teledobált gödör mélyéről. Egyetlen ujjperce látszott csak ki a kőrakás alól. Azzal mutatott azok után, akik halálra kövezték. Persze nem tudatosan, mert szerencsére az első pár kő olyan erővel találta halántékon, amitől azonnal eszméletét vesztette. A teste egyszerű rongybábuként tűrte a kövek puffanását, és a vicsorgó-ordító tömeg persze végigvitte a törvény szerint: Amíg valami is kilátszik belőle, hát bátran lehet dobálni a követ. Az pedig volt rendesen, többfajta méretben, súlyban, kinek-kinek erőnléte szerint. A tömeg egy idő után elfogyott, és csak a sivatag forró szele kapott néha bele a kiálló ujjvégbe. A barátai kevéssel éjfél előtt merészkedtek az annyira tisztelt és szeretett Apostol, tanító, pásztor holttestéhez... és ahogy azon tanakodtak, hogy hova temessék, és hogy van-e értelme egyáltalán kiásni, újratemetni, az egyikük majd elájult izgalmában, amint megérezte ujjai közt azt a kiálló kis ujjperecet, ami egy pillanatra megmozdult, aztán újra és újra, makacsul jelzett, hogy a hozzátartozó testben még van élet. Vadul ásták ki az összetört, szétroncsolt testet. Egymás szavát túlkiabálva, mint a folyóparton mosó, veszekedő asszonyhad, kértek vizet, bármit, ami életet adhat... az egyikük saját ruháját szaggatva csíkokat tépve kötözte, foltozta az alaktalan testet. Aztán ez a test két hónap múlva saját lábán ment vissza az őt kövezők közzé. Így merengtek, ezeken. Egyikük sem mondta ki, de mindketten értették a másikat, félszavakból, a lélegzet üteméből is. Lassan, valami halk hang jött ki az öreg Apostol száján. Olyan halk volt, hogy a másik, csak hosszas hallgatózás után tudott becsatlakozni a hamiskás, ütemtelen, de minden szavában erőt hordozó éneklésbe... Szinte csak dünnyögtek. A kint szunyókáló őr semmit sem vett észre ebből. Aztán valami halk morajt éreztek a hátuk, testük alatt. Mindketten azt gondolták, hogy valahol az ég zengett, vagy a környéken megszokott valami apró földmozgás az. Folytatták hát az éneket. És megint jött a moraj, de most mintha már közelebbről, hangosabban, erőteljesebben szólt volna. A mélyről dübörgő hang megdöbbentette őket, de mire kiismerhették volna a természetét, újra elhallgatott. A vaksötétben mindketten erőltették a szemüket, próbáltak valami támpontot keresni, egy kósza fénysugarat, pontot, vagy legalább egy kis rágcsáló surranását, ami támpontot adott volna a helyzetük meghatározásához. Az egyetlen, támpontként értelmezhető, érzékszerveikkel fogható jel a saját hangjuk volt. Vártak. Vártak. Akkor már az öreg Apostol tudta, hogy a hirtelen ébredt várakozás a szívében, nem csak tovatűnő villanás, maga a remény moraja. És akkor minden levegőt, ami a tüdejében volt, teljes erővel kipréselve magából annak szentelt, hogy a remény hangját kiénekelje.

Odakintről vészjósló csörömpölés hallatszott, nyilván a bóbiskoló börtönőr indult meg a sötét cella felé. Borízű káromkodás hallatszott, hogy itt most valaki nagyon megbánja, és az, aki most őt felébresztette, na az biztosan nem éri meg a reggelt. Akkorra már odabent a cellában ketten énekeltek. Teli torokból. Teljes erőből. A börtönőr hozzászokott, hogy egy-két rab időnként elveszti az uralmat önmaga felett, de ritkán adatott meg az, hogy egyszerre két elme, ugyanabban a pillanatban bomoljon meg. Hirtelen, vészjóslóan megtorpant. “Talán valamit terveznek ellenem, így akarnak odacsalni a cellához” - ezt a gondolatát már nem tudta befejezni, mert egy villanás tört része alatt elindult az a morajlás, az a földindulás, amihez foghatót még életében nem tapasztalt. Mintha egy vulkán tetején állna, amely most akar éppen kitörni. Mintha a talpai alatt érezné a talaj ziháló lüktetését. Mintha a lábszárán és a derekán lévő fémcsatok egymást túlharsogva versenyt zizegnének, ahogy a forralóedény tetején felejtett fedő… Egyetlen menedékét, a kard markolatát szorította, biztos pontként abba vetve minden bizodalmát. Az őt körbevevő masszív kőfalak építőkövei egymáson táncolva, ugrálva izegtek-mozogtak, és ott, ahol útjaik elváltak, a repedéseken keresztül földöntúli fénycsóva tört befelé. Nem tudott mit kezdeni ezzel a sok, hirtelen jött impulzussal, és azon kapta magát, hogy a másfél perce tüdejébe szívott levegőt még mindig nem fújta ki. Mintha az alapvető életösztöneit is megbénította volna ez a jelenség. Egy lórúgás-szerű erő mozdította ki ebből a sokkos állapotból. Vagy 16 ölnyit repült hátra, először a lábai húzták a testét, majd a tengelye körül átfordult, hirtelen emelkedni kezdett, és pörögve-forogva, mint egy felkapott falevél szállt. Az imént említett falak egyike késztette csak megállásra sajátos szárnyalásában, de még mielőtt elvesztette volna az eszméletét, látta, ahogyan a börtön ólomsúlyú, több ember magasságú főkapuja, tokostul szakad ki, és nyikorogva, recsegve-ropogva zúg el a szembelévő házfalat is átszakítva. Pár perc telhetett el. A moraj elült, a föld még aprókat rúgott, de ez már semmiség volt ahhoz képest, amit az imént tapasztalt. Álomról, vagy képzelgésről szó sem lehetett, hiszen szemét felnyitván ugyanaz a kép fogadta, mint eszméletvesztése előtt. A rácsok tövestül kiszakadva, a nehéz vasajtók kicsavarodott pántjaikon lifegve éppen csak hogy azon tűnődtek, hogy melyik oldalra zuhanjanak ki. És a nehéz, óriási börtönkapu tövestül kitépve, darabjai valahol a távolban várakoztak. Még szolgálatának kezdetekor szerelték fel, kicserélve a régi masszív, de már korhadozó fa-elődjét. Hat ökörrel, vagy 2 óráig emelték, húzták, vonták, állították, csigasorral emelve igazították. És most tessék. Oda a drága ércajtó. Nem volt ideje tovább elmélkedni, mert a következő csapás még eztán jött: Mi lett a foglyokkal? Mind szélnek eredt! Éles fájdalmat érzett a jobb kézfejében. Lepillantott és akkor vette észre, hogy még mindig a kard markolatát szorítja, de olyan erővel, hogy a körmei mély sebet ejtettek a tenyerén. Nézte a lassan csöpögő vért, és akkor megértette, hogy neki idáig tartott az élet. Ezekkel a cseppekkel együtt az élet reménye is elfolyt tőle. Tudta, hogy a sok gondolkodás és vádaskodás csak még kínosabb halált vonna maga után. Ezért határozott. Döntött. Végez önmagával. A kardot lassan, méltóságteljesen húzta ki hüvelyéből. Nem látott már se érckaput, se összedőlt falakat, csak a kard pengéjének csillogását. Furcsa mód nem esett nehezére a mellkasának támasztani a kecsesen megformált penge végét. Minden olyan nyugodt természetességgel zajlott. Nem volt ideges, már a keze sem remegett. Furcsa mód egy dolog azért bevette magát a fejébe. Nem akasztotta vissza a helyére a börtönkulcsokat. Ez pedig kötelesség. Végiggondolván hamar rájött, hogy ez már egy teljesen lényegtelen és felesleges mozzanat lenne, hiszen azok a kulcsok már nem zárnak és nem nyitnak semmit. Hiszen minden nyitva van már. Tenyerével megkereste mellkasának bal oldalát, pont ott, ahol a szívét érezte lüktetni. A szúrás pillanatában kéz ragadta meg a vállait és a mozdulata törtrésze alatt határozottan hátrarántotta. A hátára esett. Ahogy felpillantott, meglátta maga előtt állva az öreg Apostolt. Izzottak a szemei és egész teste mintha valami forró, láng-nélküli tűzben égett volna. Vibrált körülötte a levegő. Halkan, de határozottan szólt: - Ne tedd. Mindannyian itt vannak. Nem szökött el senki. A börtönőr összetörve zokogott. Csak rázták a múlt bűnei, mintha nem akarnák engedni, de mégis tudnák, hogy menniük kell. Ekkor valaki megérintette az arcát és letörölte róla a könnyeket. Olyan meleg érintést még sohasem érzett. A kéz amely az arcán pihent, valami különleges áldást hordozhatott. Nem akarta kinyitni a szemét. Ebben a szent állapotban, ebben a pillanatban akart maradni. És akkor érezte, hogy ki kell mondania azt a pár szót, ami most egyenesen a szívéből tört fel: - Bocsáss meg… vétkeztem! Kinyitotta a szemét, de a kéz abban a pillanatban eltűnt. Az öreg Apostol pár lépéssel arrébb a társával figyelte csendben az eseményeket. - Mégis kié volt az? - kérdezte most már hangosan az Apostoltól. - Az átszegzetté - mondta halkan, mosolyogva az öreg.