Gyülekezet

Főleg mostanában fordul velem elő az, hogy előveszek egy, a fejemben kavargó szót. Rágondolok, és figyelem, hogy milyen gondolatok, érzések társulnak hozzá, mit hoz fel bennem a felszínre. Ez egy olyan játék, amit lehet játszani otthon, villamoson, váróteremben, egy parkban a padon ülve, végül is bárhol-bármikor. Nem kell hozzá más, csak képzelőerő, viszonylag nyugodt környezet, és bátorság.
Bátyámmal éppen a garázsukban szöszmötöltünk a múltkor, amikor a "kérsz egy kávét" kérdéskör felvetődött. Mondtam, hogy most nem, aztán ő mondta, hogy mostanában nem iszik, csak cikória-kávét.
Azzal, hogy kimondta azt hogy cikóriakávé, egy pillanat alatt Mohai-nagymamám konyhájában találtam magam képzeletben, Pécsett a Tettyén... ott a konyhaajtóban lébecolva, nézve, ahogy a piros-pöttyös zománcozott kis nyeles edényben forralja nekem a kávét!! Egy hétéves kávézik, mert már lehet neki, és mert már nagy. A mama tejjel jól felöntötte, egy piros-lila(!!!) kalácsot kanyarintott hozzá, amit pár órája hozott a papa a Buza téri piacról (szigorúan buza tér, nem pedig Búza tér... azt ott, így kell ejteni, rövid "u"-val) És Balázska letelepedett a kis padkára, nézte a hegyeket, hallgatta a város zaját, és szürcsölte a kávéját, ette a kalácsát.
Fura mód ez az időutazás, egy pillanat alatt lejátszódott bennem, és akkor ott mondtam is Lalának, hogy: Emlékszel? Mohai mama csinált nekünk cikóriakávét mindig.. Ő meg Jaaaaa téééényleg!!! :-D

Szóval szavak, gondolatok:

Így, ekképpen utaztam bele saját fejembe akkor, amikor a "gyülekezet" mint szót vettem elő. Figyeltem magam. Nos gyülekezet. Egy épület, fehér falakkal... nem-nem várjunk csak. színes, nagy, világos ablakokkal... nemnem... el van sötétítve, mint egy profi színház, vagy előadói terem. Fények, színesek. A várakozás csendje, a színpadon hangszerek, a háttérben óriás kivetítőn egy stadionnyi ember. Kezdés másfél óra múlva, de a keménymag már ott van. Utolsó simítások. Tökéletes összhangban, az izgatottságtól feszülten figyel mindenki arra, hogy amit csinál, hogy az ne csak jó, de a legjobb legyen. A hangtechnikusok a kábelekkel babrálnak, a színpadon a zenekar hangol. Mindenki koncentrál. Aztán lassan érkeznek az emberek, ki sokadjára, ki először. Azok, akik a vendégek fogadásával vannak megbízva, kedvesen, és határozottan segítenek eligazítani mindenkit a teremben. Lassan megtelnek a székek, miközben egyre csak nő az izgalom. A zenekar készülődik, az emberek közben a székeire rakott szóróanyagokból tájékozódnak a jövőbeni programokról. Aztán minden elsötétül, és a kivetítőn elindul a kezdővideó. Emeli a szíveket. Aztán megszólal a zene, és a hallgatóság többé már nem hallgat, együtt lüktet a zenekarral. Ezután valaki átveszi a szót, és elmondja a következő időszak programjait, mindezt lelkesen, ahogy azt illik. Aztán lemegy a gyülekezeti-Híradó. Következik a prédikáció, ahol egy hihhetetlenül felemelő beszéd végén mindenki dönthet. Akarom ezt? Igen persze. Nincs más opció. :-)
Aztán végül egy, vagy 2 dal, és lepakolás.

Mindez Budapesten. Ez az én gyülekezetem. Az én fejemben. Nincs más dolgom, csak hogy a fejemből a valóságra hozzam.