Megcsináltam, mert nem tudtam, hogy lehetetlen.

A motorsport-versenyzők fura figurák. Tíz-meg százezrek rajonganak értük, adnának bármit, csak hogy egy darabot megszerezhessenek a tehetségükből. Általában kisgyermekként, már valami kis kétkerekű zümmögőn kezdik... Végigmennek a ranglétrán, a természetes szelekció, meg a jó menedzsment révén, a nagy kategóriás vasakat is meglovagolják. Versenyeket rendeznek, ahol folyamatos a hadi készültség. A gyári csapatokat, a legjobb mérnökök támogatják, míg az egyénieknek be kell érnie kisebb apanázzsal, és szerelőgárdával. A motor, és a rajta ülő pilóta, sokszor csak 2 ujjbegynyi felületen érintkezik az aszfalttal. Nem kell messzemenő logika ahhoz, hogy rájöjjünk, ez a világ egyik legveszélyesebb sportja. Fizikailag minden folyamatosan a tűréshatáron van tartva. A motor teljesítménye, a gumi állapota, az aszfalt minősége, a pilóta testsúlya, és testhelyzete, mindez egy finom patikamérlegen billeg a futamok alatt. A futam, és végül a világ legjobbja az, aki a mérleg nyelvét egyensúlyban tudja tartani. A csapatot tehát egy mérnökcsapat támogatja, akik a futamok alatt, folyamatos kommunikációval segítik a pilóta munkáját. Az egyik legfontosabb eszközük, egy kis piros lámpa, ami a műszerfal felső részén van elhelyezve. A motorversenyző száguld, csőrehúzott gázzal, lapul a tankra ahogy tud. A célegyenes végén a 300 km/órás sebesség körül kialakul a csőlátás, az oldalt lévő lelátókon őrjöngő tömeg hangját elnyomja a visító motor zaja. A pilóta egy ágyúgolyó sebességével száguld egy 90 fokos kanyar felé. A kanyar már mérhetetlenül gyorsan közeledik, miközben a mérnöki asztal mögött dolgozó szupergyors számítógépek sziszegve dolgozzák fel az adatokat. A motor teljesítményét, a fékek állapotát, a gumi minőségét, a pilóta testsúlyát figyelembe véve végül a rendszer kiadja a parancsot: FÉK! A piros lámpa felvillan, és a pilóta teljes erejéből rászorít a fékkarra. A legjobb pilóta nem az ösztöneire hallgatva fékez, Ő csak a piros lámpára hallgat. A fékek visítanak, a motor remegve engedelmeskedik a negatív gyorsulásnak. A pilótára nehezedő G erő a motor elejére tolja Őt, és önkéntelenül emeli ki az ülő pozícióból, miközben neki pont hogy az optimális, már már hasaló pozíciót kellene felvennie a motor oldalán, hogy a kanyarban ne repüljön el. Mindenki küzd. A motorblokk visít, a fékek izzanak, a gumik fütyülnek. Teljes dráma. Mindeközben a Redbullját iszogató látogatósereg csak annyit lát, hogy egy szines ruhás-sisakos versenyző bevesz egy kanyart.

Egy legenda szerint, az egyik versenyző próbaköröket futott a motorjával. A lángforró aszfalthoz kiválasztották a megfelelő gumit, és a pályára engedték a mérnökök a gépet, rajta az emberrel. A lelátók néptelenek voltak, a pálya üres. 1 motor, és egy ember. A bemelegítő-körök után emberünk teljesen átadta magát a motorozás, és a sebesség érzésének. Körről körre egyre jobb eredményeket produkált, miközben még inkább élvezte a motorozást, úgy érezte, egybeforrt a motorjával. A sokadik kör után kiállt tankolni. A mérnökök egyenként, sokkolva jöttek elő a számítógépek mögül. Lefehéredett arccal nézték őt, és egyikük sem szólalt meg. A motor immár békésen duruzsolva állt a tűzforró aszfalton pattogott a motorblokk, és a motor sziluettje a felemelkedő hő hatására folyamatosan hullámzott, vagy inkább vibrált. A pilóta éppen a sisakjával bíbelődött, amikor kicsatolta, hát látja, hogy a mérnökei egyszerre csodálattal, és dühvel néznek rá. Mire végre az egyikük megszólalt, miután kivette a füldugót a füléből.

-Nem hallottad, hogy folyamatosan mondjuk a sisakhangszóróba, hogy lassíts? A számítógép végig visított, mert végig a határérték fölött motoroztál! A gumik... a sebesség... ez lehetetlen... nem lehet bevenni ennyivel... ÁÁÁá legalább a piros lámpát figyelhetted volna, hogy tudd, fékezned kell. A pilóta mosolyogva kacsintott oda:

-Ja, nem tudtam, hogy az a lámpa azért van ott.