Már megint és újra...

Elnéztem pár pillanatig, ahogy a termetéhez képest majd kétszer akkora talicskát próbálta kitolni az utca pocsolyás gödréből. Épp hogy csak egy kis lendület kellett volna még.  Valláig húzta fel a talicska két tolószárát, és erőlködött. Kékesre fagyott lába ki-kicsúszott a szétmállott papucsból, a sáros jeges hólé az ujjai közé folyt. meg-megcsúszott, a taliga pedig lomhán visszahuppant. Nem volt harag az arcán, sem erőlködés. Elfogadás volt. Újra és újra nekilendült, míg egyszer csak továbbdöccent. Majd orra esett, de visszanyerte egyensúlyát, és a megnyert lendülettel továbbdöcögött. Mi addigra már továbbhaladtunk a rázós mellékúton, de hosszan utánanéztem. Tudtam hova megy. Az utca végén most öntik ki a fekete sáros kolerás szemetet a lerakóba. Vadászni indul valami alumínium kacatot, vagy félrelökött kenyérdarabot. Este a meleg szobában az ágyon ülve olvasom a gépemen a híreket otthonról, amikor elmegy az áram. Idegesen felsóhajtok. Nem lehet igaz!!! Már megint és újra.