ha tudnám, milyen címet adjak ennek...

Mindene belesüppedt az éjszakai, elhagyatott, kihalt lakótelepi régi buszpályaudvar betonos csendjébe. Lassan, ütemesen vette a levegőt, de nem arra figyelt. Keresett valami értékelhető illatot, hangot, zajt, vagy talán egy érintést. Nyitottan, megadóan. Egy egér surrant, valahol arrébb pedig egy vonat zúgott ritmusos hullámokkal. Nem volt idő, mert nem kellett hogy legyen. Voltak viszont óperenciás-tengerek, sötét tomboló viharok, rajtuk lélekvesztő bárkán tanítványok, üvöltő kétségbeesett alakok, magukból kifordultan, dermedten vacogóan, és egy alak, aki világító neon-zöld köpenyben sétál a vízen. Minden egyszerre történt, lassan, módszeresen. Valami születőben volt, és rögtön meghalóban. Így, ezen morfondírozott, amikor megállt a tekintete egy pontban. Egy lecsukódó szempárt figyelt, amik lassan álomra hívták gazdájukat. Ott akkor valami nem a megszokott rendben történt. Mosolygott. Ki tudja mióta először, őszintén.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Politikailag Korrekt

GÁZÓRA

Hillsong London Budapest Connect