Kárpátalja, Izmael

Írhatnék arról, hogy milyen izgalommal indultunk ki a Liszt Ferencre (tessék megszokni, már nem Ferihegy) hogy felvegyük a 12 fős orvoscsoportot, aztán konstatáljuk, hogy 1 órával elnéztük az érkezést, hál' Istennek a mi javunkra. Írhatnék arról, hogy csodával határos módon, 6 nagy ládányi gyógyszerrel simán átmentünk a határon, hogy aztán átérve, az Ukrán oldalon 200 m után 10.000 Ft.-ra megvágjon a korrupt rendőr, vagy arról, hogy milyen volt 6 amerikaival szlalomozni a ködös munkácsi utakon, kerülgetve az óriási gödröket. Írhatnék arról, hogy milyen szeretettel fogadtak minket Jancsiék, és fenséges finomságokkal halmoztak el bennünket... Aztán írhatnék a koránkelésről, és arról hogy Endrével reggelente egy óriási bevásárlókocsinyi élelemmel tértünk vissza, hogy mindenkinek legyen mindene. Írhatnék arról, hogy minden nap szinte emberfeletti erővel láttunk el olyan roma embereket, akiket talán életükben először látott orvos. Liliről, aki 2 hónapja égett meg, a testének nagy részén, sebei óriási kiterjedésűek, és orvosi csoda, hogy egyáltalán még él, aki velem egy idős, de legalább 60-nak kinéz. Írhatnék az esti beszélgetésekről, és arról, hogy milyen jó barátokkal szolgálni, megosztani örömöt, bánatot. 

Inkább Izmaelről írok, egy 6 éves kisfiúról. Utolsó előtti napunkon már a készülődés izgalmában voltunk, amikor megjelent egy anyuka, kezében egy csöppséggel. A legnagyobb jóindulattal is 3 évesnek néztem. Anyuka mondta, 6. Elkértem. A kicsi minden zokszó nélkül átkarolta a nyakamat, és kis fejét nekiszorította a fülemnek. Gyorsan, kapkodva vette a levegőt. -Néma, nem beszél, csak dünnyög ha éhes, és a hasára mutogat- mondja az anyuka. Kezemmel a kis lábait fogom, amik természetellenesen vékonyak, és érezhetően nem mozgatja őket. -Nem tud járni, csak ülni.-folytatja az anyuka... -Mindentől fél, cukros vizet iszik csak, mert rágni nem tud... Hogy hívják a kicsit?-kérdezem... Izmael mondja az anyuka, és hozzáteszi, hogy a bibliából vették... -Tud segíteni? Zavartan kérdezek vissza, hogy ez mióta tart nála? mondja: 1 éves volt, amikor a táboron végigsöprő vérhasjárvány elkapta őt is. Összekaparták minden pénzüket, és rohantak a kórházba. Az orvos elvette a kisfiút, aki akkor még keservesen sírt, és rúgkapált. Elvégeztek rajta egy lumbálást, ami egy orvosi beavatkozás. Gerincbe tű. A kisfiú ettől a perctől kezdve nem tudja mozgatni az alsó testét, és nem beszél. -Néztek rám, mert nem szólaltam meg...Csak bámultam magam elé, és hallgattam... de akkor már nem fogtam fel hogy mit mond. A kis fejét elkezdtem simogatni. Néha megremegett, mintha aludna, és csak rosszat álmodna.Ott kapaszkodtunk egymásba, én, és Izmael. Üvölteni tudtam volna. Nem akartam visszaadni az anyukájának. Patthelyzet. Az agyam elkezdett dolgozni. Pető intézet, hazahozom, meggyógyítom, felnevelem, az orvost beperelem, elmegyek bármeddig, megmutatom mindenkinek, hogy igenis Izmaelnek van jövője!!!! Aztán a kicsi tényleg elaludt. visszaadtam az édesanyjának. Intéztünk még pár vitamint, meg táplálékkiegészítőt a kicsinek. Aztán hazamentek. Nekem meg maradt a hiánya.