A Stockholm Szindrómáról dióhéjban.

"Az áldozat öntudatlanul is megpróbálja, hogy támadójában az embert, méghozzá a „jó embert” lássa, mert ha meg tudja győzni magát arról, hogy a fogvatartója tulajdonképpen jó ember, akkor az a reménye is erősödik, hogy támadója, fogvatartója nem is fogja bántani őt. Így az áldozatok hajlamosak rá, hogy kisebbítsék támadójuk erőszakosságát, egyszersmind eltúlozzák annak kedves voltát, megpróbálják a szerencsétlen embert, az „áldozatot” látni benne, sőt arra is képesek, hogy önmagukat hibáztassák az elszenvedett bántalmazásért. Az áldozat gyűlölni kezdi azokat, akik megpróbálják kiszabadítani őt – túszejtéskor a rendőrséget, ha pedig valamelyik családtagja terrorizálta őt, akkor a segíteni próbáló ismerősöket vagy a pszichológust. Ez egyrészt a támadóval való „azonosulásnak” a következménye, másrészt pedig annak, hogy az áldozat fél feladni az ugyan rossz, de legalább stabil állapotát egy bizonytalan kimenetelű váltás kedvéért. Mivel a Stockholm-szindróma ilyenformán sokszor a menekülést is megnehezíti, fontos, hogy az áldozatok megértsék: a bántalmazóik iránti érzelmeik ugyan természetesek, de nem egyebek egy veszélyhelyzetre adott ösztönös védekezési reakciónál."