Elkékülni, vigyázz, rajt!

Tegnap este a tévénkben az egyik szín szabadságra ment. Nyilván a képcső döglött be. Ütögettem, hátha javul, de nem. Közben figyeltem az amerikai főzőműsor sztárszakácsának kékeslilás fejét, ahogy pink nadrágjában pattog, és a béna kis tanítványainak éteren-túli színekben pompázó főztjét kóstolgatja. Egy neon-zöld színű levesbe szürcsölt éppen barackvirág színű ajkaival, majd kékes nyelvével egy türkizszín-rákot csalogatott ki, összeroppantott páncéljából. A kék szakács kék kezeivel teátrálisan csapkodott, ízetlennek, rágósnak nevezte az ételt, és a méregdrága fűszernövény, mégpedig a sáfrány túlzott használatát emlegette, illetve kifogásolta. Szerinte ezért lettek a rákok okkersárgák. (A tévém továbbra is kitartóan türkiz-rákokat villódzott) A szintén kék tanítvány idegességében sírógörcsöt kapott, és korall-zöld könnyeket eregetett. Kék arcát kék kezeibe temette, és kékségbe esetten sírt. Nagy a tét, mert a kék világban ma valakinek ki kell esni. Végül egy másik kék esett ki, aki rezignáltan vette tudomásul sorsát. Pink köpenyét levette, összehajtogatta, majd a lilás-zöldes fényben kisétált a ciklámen autójához, beült, és elhajtott. A többi kék szemeivel követte Őt az első lámpáig, ami éppen lilát mutatott. A féklámpa rózsaszín fényei lassan elhalványodtak a mélybordó esőben. A vérvörös tócsában csak az integető kék kezek látványa maradt. Kikapcsoltam a kék dobozt, majd megvakartam kék fejtetőmet. Ez is tönkrement.