"A ló utasok kapaszkodjanak"

Keretes tucatéletének halálugrását tette meg. Eldöntötte, vesz egy új teáskancsót. „Hőálló-üveg, formatervezett, ergonomikus fogóval, cseppmentes kiöntővel.”- csalogatott a dobozon lévő felirat. A szembogara kitágult, még a hallása is élesebb lett. Furcsa izgalom lett rajta úrrá. A  Közel 2 l-es űrtartamával meglepően jó ár-érték arányával, és főleg, hogy az akciós sorban volt, hát, őszintén szólva, lehetetlen volt otthagyni. A gyártó gyakorlatilag minden jó tulajdonságot leírt a termékről, a külső csomagolásán ízléses kép, rajta reggeliző család, háttérben labrador játszik békésen egy masnis cicával. A középpontban a kancsó, benne jeges, hűsítő tea, citromkarikákkal, mentalevéllel. Földöntúli boldogság ragyogott be felnőttet, gyereket, állatot. És mintha az alkalom fényét akarná emelni, a nagyáruház hangszóróiból lágy zene tette kellemesebbé a linóleum végtelen futását, és a neonrengeteg vibráló zümmögését.  Megköszörülte a torkát. Ünnepnapon érezte magát, a gyerekkora jutott eszébe, ahogy keménygalléros, kalapos nagyapja kezét szorítva ment be a templomba, ropogós tavaszi reggelen. Szűzmária, vízmű-kék szoknyája tövében aszott virágcsokor, sárgás lében állva. Na ott látott ilyen kancsót. Az a kancsó minden vasár-, és ünnepnapon ott volt a templomban. A virágok és a víz időnként cserélődött benne, olykor-olykor egy légy addig pörgette magát, hogy végül ő is a sárga nyugalom-tenger  áldozata lett, de a kancsó, az maradt.  Finom barna réteg jelezte a valamikori vízszintet, de főleg nyáron,  a legnagyobb tikkasztó hőség idején, a víz, szinte szemmel láthatóan párolgott.  Gyerekszemmel ez a kancsó is szent volt, hiszen a fölötte magasodó gipsz-szobor azzá tette. Aztán eszébe jutott még egy mozzanat, mikor Sanyibácsi, aki a templom gondnoka, harangozó, és néhanapján kántor is volt, (persze csak helyettesítésképpen, arra a kis időre amíg a kántor elvonult pár napra a közeli város szanatóriumába) de hát  igazából nem volt az, mert sem az orgonát nem ismerte, sem az éneklést. Ez mondjuk igaz volt a kántorra is, de annak legalább papírja volt ezekről a készségekről. Szóval Sanyibácsi egyszer, amikor a neoncsövet kellett volna cserélni Mária fölött, hát olyan szerencsétlenül támasztotta a létrát, hogy a szűzanya mutatóujja nagy roppanással lepottyant a földre. Sanyibácsi retteneteset káromkodott, de hírtelen meg is ijedt, mert Mária talán a kelleténél még szomorúbban nézett. Azt sem tudta, hogy előbb a keresztet vesse, vagy kapaszkodjon. A letört ujj ott hevert a templom szúrágta hajópadlóján. „Gyorsan, gipsz kell”-mondta ki hangosan Sanyibácsi. Addig-meddig, hogy a sok visszatevéstől és leeséstől meg a gipsz pontos keverékével való kísérletezéstől Mária jobb kezének mutatóujja vagy két centivel hosszabb is lett.  Sanyibácsi nagy mester volt, addig kevergette a színeket, hogy a törésnek nyoma se’ lett. Azután az egész falu a csodájára járt, hogy a szűzanya ujja megnőtt. Egy alkalommal egy kisfiú állítólag meggyógyult a kruppos köhögésből, bár nem is jártak templomba- állítólag reformátusok.  Mindegy, a plébános zarándokhellyé akarta nyilvánítani a falut, mert meggyőződése volt, hogy ezt csak a szűzanya tehette. Pontosabban az ujja. Sanyibácsi csak vonogatta a vállát, és sunnyogott.  A megyés püspökség még továbbküldte a levelet, de aztán nem is érkezett válasz. Elég az hozzá, hogy ennek az eseménynek csak Ő volt szemtanúja, amikor egy szombat reggel a sarokba térdeltették mert nem tanulta be rendesen az aznapi leckét. Sanyibácsi a lelkére kötötte, hogy senkinek ne szóljon, mert az apokalipszis össze lovasa itt fog randalírozni, és minden, a templomfalra festett képen lévő személy egyszerre fogja miszlikké tépni, ha erről bárkinek is csak egy szót is szól. Attól a naptól kezdve minden éjjel megjelentek nála a lovasok, a szentek, és végül a szűzanya, akinek minden ujja mutatóujj volt, és potyogtak lefele, Ő pedig zihálva kapkodta fel a földről, és adogatta Sanyibácsinak, aki emiatt hosszan káromkodott.  Ezen elmélkedve indult el a pénztárak felé, kezében a kancsóval. Az unott pénztárosnő az összes mantráját elmondta a klubkártyáról, pontgyűjtésről, Ő pedig mindegyikre önkéntelenül  „És a te lelkeddel”-lel válaszolt. A pénztáros megrökönyödve nézte, aztán kibökte: Kettőezernégyötven lesz. Kifizette, és már fordult is ki a kasszasorról. Egyszer csak egy egér futott át előtte, szájában egy gipsz mutatóujjal. Ránézett, de abban a pillanatban köddé vált. Leizzadt mire kiért a kerékpárjáig, aminek nájlonszatyros üléséről lesöpörte ez összegyűlt vízcseppeket. „Nagyon rossz előjel”-hajtogatta egymás után, rossz érzés lett rajta úrrá. Hazafelé a biciklin, egész úton hátra-hátra nézett, mert úgy érzte, valaki követi.  Nyomasztó volt a lékkör körülötte, a szemerkélő eső hangtalanul kúszott be a kabátujj, és a gallérja alá. Másnap hajnalban találták meg a kihűlt testét az árokparton. Magzatpózban feküdt, a kancsót szorongatva. A kancsó ép maradt. A halottszemle különös halálokot fedett fel, miszerint: „lovak gázolták halálra”.