Korai ez még

Repedt porcelán-hajnal, fémpor lepi a villamossín tövét. Belefogott egy élet, és kihajtott. Platóról szökött, tápnak vitték. Volna. Dobta levelét balra,  aztán jobbra. Próbálta felfelé. Arrébb egy platán araszol vagy negyven éve lassan a zajtól el. Egy beteg galamb kérésre nyitott szárnnyal repül az autósor között. A közöny előrenéz, és mereven fogja a kormányt. Életében az isten a pénz, a vallás a munka, az oltár a trikolor szemafor, a piros jelzi az értelem gátját, a sárga a miatyánk, az ámen a zöld. A hála hangja a felbúgó motor, az örömé a stroboszkóp, az elmúlás egy cigisdoboz. Van utas is néhol. De közöny csak megy-megy, oda, ahol mindennap ugyanaz történik. „Ezen a héten, a 2097, és 2150-es dolgozóink érdemelték ki a hét dolgozója díjat” –libben elő a főnök, és két ostyát ad a tövig kinyújtott nyelvekre. „Corpus Multi”- zárja le a rögtönzött ünnepséget, és sietve kiugrik az ablakon. Paleolit-pokol, predesztinált pazarlás purgatóriuma. Csacsogva dobált kacsók és műgyantában végződő t-rex kezek, órjás táskával. Szépen megformált olajos mondatok a nyugdíjasklub zárórendezvényén, ahol a fődíj egy 45 személyes Ikarus-repülés a napba, háromfogásos precíziós TV-Shop termékekkel, késkészlet, mikroszálas dunnyhamennyországgal. A kiugrott táncdalénekes finoman utalványt csúsztat a legfrissebb özvegy retiküljébe. Amaz, oda se' nézve integet mutatóujjával.  Valaki ezredjére kezd bele egy szintetizátorszólóba, zúg az egyhárom, de a dobgép nem téved. Visszazuhant kispajtások május egyje ez, jobbra fordított fejjel menetelés, integetés, főtt virsli roppanás, vattacukor habosodás. "Van itt még valaki?!"-kérdezi egy belső hang a krematórium ajtajában. Állítólag mindennek a végén a szív ég el utoljára.