Tengeren

Van valami elképesztően gyönyörű a viharos tengerben. A hullámok erejében, a tombolásban. Az elképesztően nagy víztömeg lomha és könyörtelen mozgásában. Irányíthatatlan erő, mégis tervszerű a mozgása. Az ütem nélküli lüktetés, a káosz ritmusa. Hideg fejjel gondolkodni itt lehetetlen, képtelenség. A viszonyítási pontok folyton emlkednek, süllyednek, közelednek, és távolodnak. A csónak, amiben ülsz, próbálja átvenni a mozgást, alkalmazkodik, de recseg-ropog minden körülötted. A legbelső ösztöneid törnek elő, és tíz karommal kapaszkodsz a ladikba. Üvöltesz, de nem hallja senki a hangod. Energiáid nagy része az életben maradásra tartogatnád, ha lenne felesleges energiád. Az életben maradásod ténye egyetlen közeli élőlényt sem érdekel. A magány konokul kopogtat tépázott fejeden, és kicsit arrébb löki a hátsójával a tiédet. Leül, kis jegyzetfüzetét kartávolságnyira nyújtja, és belső zsebéből olvasószemüveget kotor elő. Ráncolja homlokát, szembogara kutat, ugrál a papíron. Arébblapoz. Végre kettesben vagytok. Feléd fordul elmondhatja barokkos monológját, zavart szemeidbe néz, de a tombolástól csak a száját látod, ahogyan végtelen nyugalommal sorol téged. Karjaival gesztikulál, és csak percek múlva veszed észre, hogy nem kapaszkodik. Rájössz, hogy Magány már nem is magány többé, hiszen ketten ültök. Kezded átvenni a nyugalmát. A következő hetven liter sós víz, ami megpróbál elsodorni, egyenesen jól esik. Tekinteted kitisztul, figyelni kezdesz a ritmusra, és egy dallam jelenik meg a fejedben. A kézfej szorítása lassan felenged, és először bátortalanul, de egy pillanatra elengeded a korhadt deszkát. Írdatlan erővel vág mellkason egy hullám, de ezzel azonos pillanatban alattad elmozdul a csónak, és finoman az alljára huppansz. Az idegen összecsukja szemüvegét, feléd fordított tenyerét mutatja nyújtott karral. Ujjbegyein kopog az eső. Arcát az eső felé fordítja, és nevet. Megrökönyödsz. Megérinted. Erős, kérges tenyere van. Reggelre alább hagy a hullámzás, és te a csónak fenekén ébredsz. Egy sirály néz rád bután. Csőrében egy vergődő szivárványhal. Elrebben ahogy megmozdulsz. Minden zavaros, izomlázad van. Felkapaszkodsz a csónak oldalán, és ekkor veszed észre, hogy a hajnali derengésben a partig sodort a szél. Az öreg halász a partról megragadja a csónak eljén lévő kötelet, és partra húz. Fürkészve nézi a tekinteted, majd mögéd tekintve észer vesz a csónak alján egy kitépett papírcetlit az összegyűlt vízben. Már ketten nézitek az elmosódott írást, a sárgás papíron. Az öreg először elmosolyodik, aztán tagra nyílt szájjal elkezd nevetni. Most leszel dühös igazán. "Hát itt mindenki megbolondult?"-üvöltöd az öreg után. Igen, mindenki. Konstatálod, majd elsétálsz a legközelebbi nyílvános telefonfülkéig, ahol a kitépett telefonkagylóval odaláncolod magad pár percre a valósághoz. Megfordulsz, és a felkelő napkoronát bámulod, ami a tükörsima tenger tetején űl. Ma van a születésnapod.