Tervezzük egy ideje...
Tervezzük pár hete Bettivel, hogy leülünk egy közös vacsorára a szüleinkkel. Minden alkalommal közbejött valami. Volt, hogy autó nem volt, aztán akadt, hogy a munkahelyem mindig mindennél fontosabb dolgait intéztem. Aztán tegnap Betti sírva hívott fel, hogy baj van. Sári néni összeesett, és nem tud beszélni. Én a Hajléktalan Krízisautóban ültem éppen, a pénteki dugóban a város közepén. Ott ahol voltam, letettem az autót, Kornél segített. Mentő, kórház, stroke-központ. (itt jegyzem meg, hogy a Bajcsy Zsilinszky kórház dolgozói nagyon lelkiismeretesen és gyorsan dolgoznak.) Jobb oldali bénulás, és beszédközpont sérült. Betti a kezembe nyomott egy papírt, mert a könnyeitől nem tudta elolvasni. Beavatkozás... gyógyszeres rögfeloldás... 3 órán belül... százalékok, esélyek, túlélés a papíron. "Szerintem írd alá" mondtam. Betti aláírta. Aztán kiderült, a súlyossági foka túl magas, hogy az orvos reckírozzon. Volt szó arról, hogy az Amerikai úton beavatkoznak. Aztán a konzultáció után elvetették az ötletet.
Most imádkozom. Azért imádkozom, hogy a szüleink ne csak találkozhassanak, de beszélhessenek is egymással. Sokat segítene feldolgozni azt, amit visszacsinálni már nem tudok.
Imadkozom erte, erted, ertetek. Mindenhol, otthon, uton, biciklin... Legyen csoda. Lesz csoda. <3 Kiki
VálaszTörlés