Ide most valami okosat...

Ide most valami okosat kellene írnom az olvasóimnak, -vagy ha másnem magamnak-, erről az évről. Karácsony után, szilveszter előtt a kötelező számvetés idején. Az ünnep valódi lényegéről, a megújulásról, a téli napfordulóról, hogy "Jézus nem is karácsonykor született, de azért mi ünneplünk"-ről. A fogadalmakról, a zsírszegény, mozgásgazdag jövőről. Írhatnék a küzdelmekről, és örömökről, az áldásokról. Egy helyről írok inkább, amit magamban seolnak hívok. Egy kórházi osztályról, ahol az elmúlt napok egy részét töltöttem. Látogatóként persze. A hely, ahol öt nappal ezelőtt még heten feküdtek, és tegnap már csak négyen maradtak. A néni, aki a középső ágyon feküdt, egy pokróc alatt zihálva, üveges szemekkel nézve a repedezett plafont. Másnapra nem volt ott. A másik, aki képzeletbeli rokonaival társalog egy soha meg nem valósuló hajmosásról. Néha rámnéz, és megkérdez: " Te vagy az papa?!?" A harmadik, akinek teljesen ép tudata van, és néha magkér, hogy adjam a szájához a teát, mert szomjas. Lelkek ég és föld között. Mondom, írhatnék a társadalomról, a szociális hálóról, a szívtelen rokonokról, az egészségügy borzalmas állapotáról. Nem erről írok, hanem a seolról. A helyről, ahol a korpusz súlya nagyobb, mint a test felhajtó ereje. Aztán eszembe jut ott, a süvöltő nihil közepette a 23. Zsoltár. A "halál árnyékának völgye". A Hollywoodi katonatemetések, a bíborszínű palástban prédikáló pap képe, kezében az óriás Biblia. És a zsoltár következő része. "Asztalt terítesz ellenségeim szemei előtt". Bizarr. Megvacsorázni a hullaházban. (bocsánat) Amikor azt hiszem, hogy mindent tudok Istenről, és arról, hogy hova, és miért megy, és visz magával, rájövök; lövésem sincs arról, hogy milyen lehetetlen helyzetekben képes "ott" lenni. Ahogy ezen meditálok, Sári néni egy hirtelen mozdulattal felül, kezeit összekulcsolja, nyughatatlan kézremegése egy pillanatra megáll, szemét lecsukja, és megmozdul a szája: -hogy én láttam bele, vagy tényleg így volt, nem tudom, de mintha azt mondta volna hangtalanul- "Ámen". Bettire nézek: "Imádkozik" -mondom. Aztán visszaereszkedik az ágyra, és tovább piheg. Halál árnyéka... Várjunk csak... ahol árnyék van, ott kell, hogy legyen fény is. Ahh. A Világ Világossága. És ott, Betti anyukájának az ágyánál egy életre megtanultam: A halálnak nincs többé hatalma.