Néha a probléma magoldókulcsa, egy újabb probléma.

Gimiben az egyik év végén bukásra álltam matekból. A matektanárom egyrészt hatalmas arc volt, másrészt szigorúan kegyetlen, és a saját szabályait sem volt hajlanó feláldozni, jófejsége oltárán. Következetes volt, na. Utolsó esélyként megengedte viszont, hogy csak Ő és a fizikatanár jelenlétében megírjak egy javító dolgozatot. Szigorú apám kezében pislákoló koraszülött voltam életem Taigetoszán. Nem sokat segített, hogy a tiszta ánégyesen, fekete talpas betűk, és számok mellé egy torokköszörülés, és hosszú, jelentőségteljes pillantás mellett odacsúsztatott egy újságospapírba csomagolt un.: "zöld-könyvet". Két keselyű ült velem szemben, végtelen türelemmel szemlélve stúdiumom agóniáját. Aztán valami isteni hang azt mondta belül: "kezdj el írni"! És írtam mindent, ami logikusnak, és illogikusnak tűnt. Számok, betűk koszinuszok, és párhuzamosok, amelyek a végtelenben találkoznak.(kacsint-kacsint) Na szóval leírtam én még a reggeli műzli receptjét is, csak ne lássák, hogy nem tudok semmit! KÉSZ! Odaadtam, és a halálsor nyugalmas hűvösében, képzeletemben az utolsó kívánságképpen megkapott sztéket ettem, az ítélet végrehajtása előtt. Ekkor már teljes nyugalom volt rajtam. A két tanár egyre jobban fészkelődött, számolt, áthúzások, bekarikázások, és egyre mélyebben nyomott tollvonások jelentek meg a papíron. Tudtam: VÉGE! Aztán a matektanár rám se' nézve a kreálmányommal együtt kiviharzott a teremből, majd három perc néma csend után, amelyet a fizikatanár fejcsóválásának finom-motoros anatómiai vizsgálatával tölthettem, visszaérkezett az igazgatóval. Aggódni kezdtem. Ez most valami nagyon gáz, pedig nem rajzoltam semmi obszcént a lapra, vagy ilyesmi. Szemüvegek fel, majd le, majd szemüvegszárral mutogatás a lapra. Susmorgás, amelyből egy szót sem értettem. Aztán az igazgató kivette a matektanár kezéből a lapot, és ráírt egy nagy kettest. Rájuk se' tekintve, elindult az ajtó felé. Kinyitotta, majd visszanézett, és odaszólt nekem: "Révész, maga egy mágus!" Aztán kiment. A matektanár sorrol-sorra mutatta végig a képlet megoldását. -Nem tudom, hogy érteni fogja-e, de a megoldása gyakorlatilag katasztrófális.-itt krákogott egy csöppet. -Rögton az első lépésben kihagyott egy elemet... (és én, itt értelmes fejjel, lassan, ceruzavéggel a számban bólogattam, hol a papírra- hol a tanárra nézve) a következő két percből semmit nem értettem.
-Szóval ITT a végén-(mutatott ekkor egy halmozottan/bekarikázott/hátrányos szám és betűsorra)- megint elkövetett egy orbitálisan baromi nagy hibát, amivel gyakorlatilag egyenesbe rántotta az egyenlet megoldását, így a végeredmény, bár nehéz kimondani is, de gyakorlatilag jó. -Kis szünetet hagyott, én pedig eközben megpróbáltam a legértelmesebb fejemet mutatni, és csak a papíron szereplő "2"-es számot és az igazgató szignóját bámultam.
-Tekintettel az év közbeni magaviseletére, és az igazgató úr végtelen jóindulatára, ezt az évet ezennel lezártnak tekinthetjük. Ennek a papírnak a további sorsáról pedig magam gondoskodom. Kifele menet, a kegyelmet kapottak lábremegésével lépkedtem a folyosón. Odakint a többiek kérdezték: -Nnna? -mi van? -Nem tudom, elcsesztem, kétszer is, de a végeredmény jó. Aztán kiugrottam a nyitott folyosóablakon. Szerencse, hogy a földszinten volt a tanterem.