De

De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” /Pál levele a korinthusi gyülekezethez/

Itt ülök a gép fölött, és a tökéletes blogindító mondatra várok. De csak nem jön. És szinte hallom, ahogy az olvasó visszarepül az általános iskolai padba, és maga elé emeli ezt a bizonyos “nyelvtanilag és stilisztikailag” helytelen kétbetűs kis szót: “de” és megállapítja, hogy így, ebben a formában hiba volt elindítani ezt a mondatot. 

Aztán a tegnapi nap történései jutnak eszembe, a saját kis bénázásunk: 

-Délben egy kisebb csapat gyűlt össze a hely előtt, várva, hogy megjöjjön a tulaj, és kinyissa nekünk az ajtót. DE az ajtó már régen nyitva volt, csak le kellett volna nyomni a kilincset.  

Miközben mi frusztrálódunk, Isten valahogy nem esik kétségbe a hibáinkon. Nem csalódik bennünk, és nem tolja félre a tervét velünk, csak mert tökéletlenek vagyunk. Nem csak, hogy a bűnbeesésünkkor volt ott, de a kereszthalált is, -ami a tökéletlenségeink megoldása- testközelből élte át. 

Igazából sajnálom a tökéletes embereket, a tökéletes kapcsolataikkal, és a tökéletesen megvalósított álmaikkal. Kénytelenek ugyanis más hibáin frusztrálódni, hiszen ők nem követnek el sohasem semmi rosszat. Személy szerint nekem nincs időm másokon aggasztanom magam, ugyanis meg van nekem is a magam baja. 

Nade vissza a bizonyos “de”-hez. 

Tegnap este hitem szerint, és megvallásom szerint is történelmet írtunk. És ide, ehhez a pillanathoz vezető úton rengeteg hibát “kellett” elvétenünk. Rengeteg kudarcot, kapcsolati törést, mellékvágányt jártunk be. És volt éjjelekig tartó beszélgetés, izzadt tenyér, és felszakadó sóhaj, értetlenség, és megbánás, újrakezdés, átértékelés. Sorolhatnám még. 

És akkor mesélnék most egy apró lányról, akit életemben most láttam először. Ott ült a gyülekezet első sorában. 3 mondatot tudok róla, és abból is csak egyet akarok ide írni: Nincs hova hazamennie. Oké, még egy mondat: A hely, ahol él, nem engedi “csak úgy” ki bárhova, nyomós indok kell ahhoz, hogy elhagyhassa a falakat, amik közt él.

Elkezdődik a dicséret, és a billentyűk mögött állva felpillantok, és ezt a lányt látom meg először. És amit látok, attól elcsuklik a hangom. Ott látom egy személyben a legtökéletesebb dicsőítőt, két kezét az égnek emelve, szinte lábújjhegyen ágaskodva énekelni azokat a dalokat, amiket TUDOM, hogy soha életében még nem énekelt. És ott áll mellette Phil Hyldgaard, az A21 szervezet európai igazgatója, és rajta is pont ugyanazt látom. Ugyanazt a teljességet. Nagy szavak tudom, de leírom: Isten egy pillanatra megengedte, hogy ugyanazzal a szemmel lássam őket, ahogyan Ő is lát: Két egyforma embert láttam. Két embert, akik teljesen odaszánták magukat. 

És abban a pillanatban ott helyben, megértettem: Isten mindenkit Krisztuson keresztül lát, teljesnek, és tökéletesnek. 

ÓÓó Pál apostol, nem is tudod, hogy mennyit jelentenek a szavaid. Ez már nem csak A korinthusi, hanem a budapest gyülekezetnek, gyülekezeteknek is szól: 

 De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”