Végszavak

Januártól újra a munkakeresők cipőjében járom az állásinterjúkat, de addig is, amíg nincs stabil munka, alkalmilag bevállaltam egy színpaddíszítő munkát. Általában két színdarab közt kell átrendezni a fekete parkettet, ami sokszor éjszakai műszakot jelent. Előadás végén nekilát tíz-tizenöt ember szétszedni a díszletet, majd másnap reggel a következő stáb összerakja az új hátteret. Cipekedős munka, de közben van lehetőségem gondolkodni és tervezgetni. Pár napja valaki lebetegedett és be kellett ugrani egy előadásra, ahol ezúttal nem a színpadi elemek szétszedése volt a feladat, hanem a színpad mögötti háttérmunka. Amíg a nézőtéren az emberek kikapcsolódtak és élvezték a darabot, a színészek fel s alá szaladgáltak, mi a háttérben, tizenöten azon dolgoztunk, hogy a színpadi váltások gördülékenyen menjenek. Kastélyjelenet, kolostor-, kertjelenet váltogatta egymást a színészek pedig felénk, a backstage felé futottak ki, hogy átöltözzenek, vagy belépjenek az újabb jelenetbe. Az én egyik feladatom az volt, hogy a kastély ajtót időben nyissam majd becsukjam. Az ajtó eleje, ami a nézőtér felé nézett, aranyozott, gazdagon díszített, szép aranykilinccsel, de a hátulja, amit senki sem látott rajtunk kívül, pozdorja, rajta csigák és kötelek, a kötél végén homokzsák, ami szépen, lassan engedte visszacsukódni a színész mögött az ajtót. A mi feladatunk az egyik kötél végét fogva az volt, hogy segítsük a színész belépését a jelenetbe, ha ráfog a kilincsre. A díszlet mögött kicsit tompábban hallatszottak a mondatok emiatt néha fülelni kellett, hogy halljuk a jelenetek végszavát. Ezek olyan szavak, amiről a néző nem tud, de a színészek ezzel adják egymásnak tovább a jeleneteket. A színész tehát felkészül, halkan fellépked a díszlet ütött-kopott mobil-lépcsőjén, oda tapad az ajtóra és vár. Arra vár, hogy a színdarabban elhangozzon az a bizonyos szó, amit ezerszer elpróbáltak, megbeszéltek. A Végszó. Miközben a jelenetek közti váltást nézem én is, egy gondolat jött bennem a felszínre. Ha az egyik színész elakadna és -tegyük fel- ugyazt az egy mondatot hajtogatná, csak újra és újra, a következő jelenetbe lépő szereplő nem tudna belépni. A folyamat megakadna és szépen lassan eluralná a színpadot a káosz. A bakizó színész persze nem csak magát sodorja kudarcba, de a körülötte lévőket, akikkel együtt játszik. Igen, ezért van ott a súgó, aki segíti a munkát azzal, hogy továbblöki az elakadt mondatokat és segít kimondani a végszavakat. Ha helyes az analógia, amit W. Shakespeare állapított meg, miszerint: "Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép" akkor különösen oda kell figyelnünk arra, hogy a helyes időben mondjuk ki a helyes szavainkat. A legtöbben, akik elakadnak a mondataikkal, csak ugyazat tudják ismételgetni: "megbántottak" "megsebeztek" "elfáradtam" "kiégtem" "nincs elég" "én ezt örököltem" "ez a saját harcom" "nem kell segítség" "mások hibája" "vesztesnek születtem" "ez egy ilyen ország" "mások hibája" "áldozat vagyok" "csak Isten ítélhet meg engem" "a saját iskolámat járom, ahol én vagyok a tanár". És megy velük a páternoszter, néha fent vannak, aztán lent. Közben pedig ott áll az ajtó mögött a Megoldás és csak arra vár, hogy benyisson a jelenetbe.

Hátha segítenek neked a végszavai: "Bocsáss meg nekik, nem tudják, hogy mit cseleksznek" "Elvégeztetett, vége van" és most az ajtó mögött vár, hogy kinyisd.
.
.
.
.
.
.
.
Neked meg van már, hogy mi a végszavad?