Revbal blogja Büszkeség és Bali élet

Csepegő vízcseppek hangjára ébredt. Nem is ébredt igazán fel, csak egy pillanatra. Kinyitotta az egyik szemét, aztán mivel semmi különöset nem látott, sőt mondhatni egyáltalán semmit sem látott, hát lassan visszacsukta. Nem értette igazán és nem is érdekelte, hogy hova, vagy miként került, csak azt a csapot, vagy valamit, amiből jön az a víz, hát elzárhatná már végre valaki. Minden idegszálát ráállította arra, hogy kizárja az idegesítő hangot, de valahogy mintha ez a próbálkozás terelte volna rá még jobban a figyelmét a hangra ... a bosszantó az egészben az volt, hogy normális esetben észre sem vette volna, mondjuk egy forgalmas utcán, vagy piacon, a kofák és a morajló tömeg hangja mellett… kit érdekel egy vízcsepp hangja?!? Senki nem figyel fel rá. De itt és most persze szól. Mit szól! Dübög, üt. Még az is eszébe jutott, hogy rákiált, hátha az segít. És már meg is köszörülte a torkát, hogy erőt vegyen az alvásban letapadt hangszálain. De aztán letett róla, mert akkorra már a tu...

Nagyjából 1.5 hónapja tettem fel egy számlálót a blogomra, ami figyeli, hogy a világ mely országaiból, és hányszor klikkeltek a blogomra, feltételezhetően olvasták el azt. Meglepően sok helyről érkezik jelentés. Vietnamtól Kanadáig, Erdély, Felvidék, Afganisztán mind ott van. Meg persze Szeged, Hajdúszoboszló, (szevasz Tibikém!!!) Budapest, Szentendre. Nem gondolom, hogy a vietnámi, rizsföldről hazaigyekvő biciklijét toló kis bácsika a falu egyetlen, számítógépével rendelkező netkávézójába beülve, munkában ellankadt kezeivel, az elnyűtt Vietnámi-Magyar szótárat bogarászva olvas egy Angliába szakadt magyarról... vagy lehet, de inkább gyanakszok Bélánkra, és Lillánkra, vagy épp Katira, akik most a banánpálmák tövében talán ezekben a percekben is egy mozgássérült kisgyereknek adnak esélyt egy élhetőbb élethez. Vagy Gábor, aki hegyet, halmot megmászva, éppen egy háború szaggatta országban próbál tudást adni, kultúrát teremteni... Vagy Endre, aki Haitin koordinálta a pusztulás után a menté...

Ma egy idos angol nenivel beszelgettem. Kerdezte, hogy honnan erkeztem? Mondtam, hogy Magyarorszagrol. Kerdezte, hogy az hol van? Mondom, hogy Kozep-Europaban. Kerdezte, hogy Csehszlovakia kornyeke? Mondom, hogy pont alatta. Aztan elmeselte, hogy Ott nem volt, de Yugoszlaviaban igen. Aztan meselt, hogy atkeltek a csatornan hajoval, lakokocsikkal, stb. mentek, Franciaorszag, stb. Es mondta, hogy furcsa volt, hogy ott minden no fekete ruhaban jar. Mondtam, biztos a haboru miatt... Milyen haboru? Kerdezte... Mondom, hogy a legutobbi... Koszovo, Szerbia, ilyenek. Erre O. Ott akkor nem volt haboru. Ertem-mondom. Mikor voltak ott?-kerdem. 70-es evekben, mielott nyugdijba mentem.-mondja. Miert, hany eves teccik lenni?-kerdezem. 94. mondja. Aztan razenditettunk a Yellow Submarine-ra. ............hogy mik vannak?!??!

Ismet jelentkezem. Ha az eletemben zajlo dolgokat roviden kellene jellemeznem, akkor a "nyomas alatt" lenne a leg-megfelelobb meghatarozas. Nyomas alatt a kapcsolataimban, a hazassagomban, a penzugyeimben, a sajat, es masok elvarasaiban. Az idobeosztasban, a nyelvismeretben, a konfliktuskezelesben, a kommunikaciomban. Nemreg Adel hazajott otthonrol (kepzavar). 2 hetet volt otthon, hogy az ugyes-bajos dolgait, dolgainkat intezze. Meg most sem fogom fel igazan, hogy mit tett le azert, hogy engem "kovessen". Masok megjegyzeseibol, es sohajaibol erzem, hogy nagyon sokat. Sokszor feltor bennem az, hogy talan tul sokat. Marhogy aranytalanul tobb aldozatot hozott, mint en. Ez is nyomas. Meg az is, hogy a nem megfeleloen felalitott prioritasok miatt sok minden uszik. Sokaig a dolgokat hagytam csak "megtortenni", hogy majd alakul. Errol szeretnek a legjobban leszokni. Tudatosan tervezni, kivitelezni, a tanulsagokat levonni, rajta tartani az elmet a tavolinak tuno d...

Szotlanul ulnek es bamultak maguk ele... Mar negyedik napja hanykolodnak a nyilt oceanon, a ketszemelyes mentocsonakban, negyen. Mar regen tul vannak az osregi, vitorlas halaszhajo elvesztese miatt erzett letargian, az okok, es okozatok felett valo vitatkozasokon, es az egymas hibaztatasan. Egyetlen cel lebeg a szemuk elott: Valamikeppen elve hazajutni. -En akkor is lecsuktam a rakter fedelet!-motyogta meg mindig morcosan maga ele az ifju halasznovendek. -Hagyjuk, ezt mar megbeszeltuk!-zarta le egy figyelmezteto kezmozdulattal a hajo kapitanya. Erdes kezeben megremegett a megtomott fustolgo pipa. Mindenki mashogy emlekszik a tortentekre, de vegul is a lenyegen nem valtoztat, miszerint szeretett kis hajojuk most ott pihen a 4 fokos jeghideg Oceanfeneken. Jo egy hete akadtak bele egy oriasi halrajba, vidaman huztak a halot, es toltottek meg a hajo rakteret az ertekes rakomannyal. nagyon nagy peldanyok uszkaltak a hajotestben elhelyezett oriasi tarolotartalyban. Viszont a hajo mozgasan is...

Ma reggel Dave Matthews tanitott minket kommunikalni. Jo volt hallgatni, ahogyan tisztan, es erthetoen magyarazta a dolgokat. Merthogy a jo kommunikacionak pont ez a lenyege. Tiszta, ertheto, kovetheto beszed, egyenlo jo kommunikacio, es a jo kommunikacio eredmenye, a jo kapcsolat masokkal. A kapcsolatok leepulese pont a kommunikacio hianya, vagy a rossz kommunikacio miatt van. Nalam ez most pontosan betalalt. Ahogy beszelt a tanar, egyre jottek elo a tavoli, es nem is olyan tavoli multambol kepek, helyzetek, nem fogadott telefonhivasok, elfelejtett e-mailek, vegiggorcsolt gyulekezeti alkalmak, majd megoldodik helyzetek. Hogy mennyi mindent megoldott volna egy "koszonom", vagy egy kicsit tobb koncentralas valakire, vagy eppen egy kedves, de hatarozott "nem". Jo idoben kimondott szavak, se' nem korabban, se' nem kesobb, hanem pont idoben. Sokszor ennyire egyszeru. Es helyette jonnek az "en nem ugy gondoltam", a "felreertettel", "ha k...

Most vagyok a felénél... Az Academy-nek. 5 hónapja hideg-meleg, korán fekvés, és korán keléssel, remegő lábakkal a villamosmegállóban várni az utolsó villamosra... sokszor ájulásig pakolás, hogy a másnap kezdődő alkalomra érkező tömeg kényelmesen, a lehető legjobb minőségben hallhassa az evangéliumot. Csinálod, mert mások is csinálják. Nem hagyhatod cserben a többieket. Ez a szabály. Aki nem bírja, kiesik. Tegnap egy kedves osztálytársam, Po az egész napos pakolás, a három gyülekezeti alkalom után megkérdezte, hogy nekem nincsenek-e olyan gondolataim, hogy hagyni kellene mindent, és hazamenni, végre pihenni, és azt csinálni amit akarok. Persze, folyamatosan ez szól az agyamban. Főleg amikor fáradt vagyok. Persze. Nem esik jól, amikor már nem érzem a lábaim, és a fáradtságtól lüktető fejemmel még azon is kell erőlködni, hogy jól fejezzem ki magam. Mert én is húsból, vérből vagyok, tele vágyakkal, régi beidegződésekkel, megszokott kényelemmel. Ember vagyok, méghozzá nagyon is. És eszemb...