Revbal blogja Büszkeség és Bali élet

Van amikor annyira elhatalmasodik itt az irónia, hogy úgy hiszem a város így próbál felvinnyantani tudat alatti kínjában a nyomorúságon. Ilyen ironikus amikor egy 20 év körüli fiatal srác pólóján a "nyugdíjas vagyok, oldd meg magad" feliratot látom. Vagy amikor fejjel lefordított szemeteskonténerek mellett tonnaszám gyűlik a szemét.  Vagy amikor egy szeszes-italboltnak a "Mindenható Isten" nevet adják. Ilyen ironikus hangulatban talált meg egy kissrác tekintete a dugóban előttünk álló busz hátsó nyitott ajtajában csüggve. Elkezdett szuggerálni a szemével. Ez önmagában itt nem meglepő. Egy ilyen úton minden percben kopogtat valaki az autó ablakán, egy pár fillérért cserébe letörölné a szélvédőt egy végtelenül mocskos ronggyal, vagy épp szeretne eladni neked valamit: autókormány-huzat, és zseblámpa, kibontott-kiporciózott gyógyszer, vagy patkányméreg, esetleg felfújhatós ugrálóvár, mittudomén... mindent. Na ott volt az a gyerek. Elkezdte mutogatni nekünk...

Ákos barátommal csetelek, és rákérdezett hogy mi a szitu itt kint Haitin. Mondom neki, majd írok beszámolót a blogomon. Merthogy van blogom. Írom neki a címet: www.revbal.blogspot.com. Írja: "káosz/téboly". Na hogy így ráérezni valamire többezer km távolságból?!?!! :-D :-D De ha Ákos, akkor először Kárpátalja.  Orvoscsoport, több száz rászoruló, és beteg ember, volt hogy a kisbusz csomagtartóját alakítottuk át "rendelőnek", volt hogy egy gyülekezet házában kaptunk helyet. A célcsoport viszont mindenhol ugyanaz:  beteg emberek. Olyanok, akiket igazi orvos talán pár alkalommal látott életükben, akkor is horribilis kezelési összegekért. Mindez pár kilométerre a magyar határtól. A csapatot 3 nemzet alkotta: Észak-Karolinai orvosok, ápolók, logisztikusok A munkácsi roma-gyülekezet tagjai, és a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai, és önkéntesei. Koordinátorok, logisztikusok, gépjárművezetők, önkéntes tolmácsok. És külön ki kell emelnem Erikát, aki nem csak szakácskod...

Tegnap este a tévénkben az egyik szín szabadságra ment. Nyilván a képcső döglött be. Ütögettem, hátha javul, de nem. Közben figyeltem az amerikai főzőműsor sztárszakácsának kékeslilás fejét, ahogy pink nadrágjában pattog, és a béna kis tanítványainak éteren-túli színekben pompázó főztjét kóstolgatja. Egy neon-zöld színű levesbe szürcsölt éppen barackvirág színű ajkaival, majd kékes nyelvével egy türkizszín-rákot csalogatott ki, összeroppantott páncéljából. A kék szakács kék kezeivel teátrálisan csapkodott, ízetlennek, rágósnak nevezte az ételt, és a méregdrága fűszernövény, mégpedig a sáfrány túlzott használatát emlegette, illetve kifogásolta. Szerinte ezért lettek a rákok okkersárgák. (A tévém továbbra is kitartóan türkiz-rákokat villódzott) A szintén kék tanítvány idegességében sírógörcsöt kapott, és korall-zöld könnyeket eregetett. Kék arcát kék kezeibe temette, és kékségbe esetten sírt. Nagy a tét, mert a kék világban ma valakinek ki kell esni. Végül egy másik kék esett ki, aki rez...

Amikor üzentek: -Bejöhet, a felvétel elkészült. Amikor üzentek: -Ma nem kell bejönni dolgozni. Amikor üzentek: -Gratulálunk, ön átment a vizsgán. Amikor üzentek: -Nincs már ülőhely a járaton. Amikor üzentek: -Teljesen kikészült, meglátogatnád? Amikor üzentek: -Gyere haza! Amikor üzentek: -Ne találkozzunk egy ideig. Amikor üzentek: -Ma nem alszom otthon. Amikor üzentek: -Gyere ki, sétáljunk egyet. Amikor üzentek: -Teljesen elképesztő, ide akarok én is tartozni. Amikor üzentek: -Veled vagyunk. Amikor üzentek: -...különben korlátozzuk hívásait... Amikor üzentek: -Már máshogy állnak a dolgok. Amikor üzentek: -Légy óvatos, veszélyes helyeken jársz. Amikor üzentek: -Mindent újra lehet kezdeni. Akkor egy kicsit változtam mindig....

Kérges tenyerét az ég felé emelte. Az egész lénye egy áldozati füst volt, egy örökké égő. Megragadó volt, minden sallangtól mentes.  Aztán hátra tekintettem. A gyülekezet egyszerre lélegzett egy dalt. Mindent hoztak, hiány nélkül. Pedig látszólag sérült, összetört edények voltak itt. Velem együtt. Itt-ott csorbán, kopottan, repedezetten. És akkor a mennyből lejött az, ami csak ott lehet. A teljesség, a minden. A tolmács odahajolt, de alig hallottam amit mond. Az éneket fordította, azt a részt amit már vagy két perce ismételnek: "jelenlétedben meggyógyulok"-mondta. És akkor megértettem, miért kellett átutaznom a fél világon. Hogy egy Port-au-Prince-i baptista gyülekezetben átéljem újra a Mindent.

Gondolataim tántorognak, fejem mellkasomra csuklik.  Minden percet lassan elengedek, és várom a következőt.  Odakint a lehetőségek most várnak, nem sietteti őket senki. Éjfél múlt, nem akarok tovább akarni, ideje megpihenni.

Hátradőlve egy fonott karosszékben ülve írok, Port au Princeből, kicsit még küzdve a jet laggel. Otthon már éjfél múlt, itt éppen délután öt. Párás köd ül a városon, és a kis öblökkel tűzdelt tengerparton. A Karibi-tenger elképesztő kéksége már a repülőgépről letekintve is magával ragadó, a fehér kvarchomok pedig éles kontúrt ad a partvonalnak. Ahogy a város központjában fekvő repülőtérre lassan beereszkedett a gép, a város szélén fekvő nyomornegyedek girbegurba szerteágazó utcái, és a kék UN feliratos sátortáborok látványa  fogadott. A 3. világban megszokott reptéri káosz itt annyira nem volt érezhető, a csomagom egyben, és hiánytalanul érkezett meg, az útlevél ellenőrzés előtt egy rövid angol nyelvű nyomtatványt kellett kitöltenem, amihez egy reptéri dolgozótól kértem kölcsön tollat. A hölgy az első betű leírása után a papíron kopogtatott a mutatóujjával, és "kérem vissza a tollamat" mantrával próbált pozíciójának érvényt szerezni. Abbahagytam az írást, hossza...