Revbal blogja Büszkeség és Bali élet

Van ez a blog-dolog. Írogatom a virtuális asztalfióknak, néha magamnak, néha annak, aki olvassa, esetleg idetéved, netán ideirányítják. Van, hogy hónapok telnek el egyetlen karakter bepötyögése nélkül. Néha beleunok, aztán fellelkesedek. Aztán visszaolvasok pár bejegyzést, és legszívesebben kidobnám az egészet.  Sokat töprengtem, hogy mik azok a "message in a bottle"-ok, amiket kidobálok a tengerbe. Mert mostanában amúgy jönnek visszajelzések. "A magát kereső embert olvasom a soraid közt" mondta ma "Z" kolléganőm reggel. Megtisztel. "Néha mondjuk elművészkeded" írja "D" ügynök. :-) A lényeg változatlan, bárki is nyitja ki a palackot, valahogy engem talál benne. És az "engem", nem mindegy hogy kicsoda.  Na de most térjünk rá a lényegre.  Aki közelebbről ismer, tudja, az elmúlt két évem sok szempontból pokoljárás volt. Egy elvesztett házasság, egy elvesztett hit, és egy majdnem elvesztett élet után a maradék élett...

Kemény, fekete kalap fehér vonalat hagy a fehér homlokon. Naptól barnított kéz, finom verejték. Ujjbegyek a  tenyér felé néznek, mintha ásónyelet fognának, ölben pihennek. Száraz meleget hoz a szél. Finom ívben görnyedő hát, tarkóját a nap süti. Szemét behunyja egy másik világba nyitva bele. Csillámló gyermekkor, vihar elől futás, lovak vágtázása, reccsenő faág, tompa puffanás, nevetés. Cseresznyemagot köpő nyarak, lobogó búzamezők, bogár lebbenése, aztán szívdobogtató deres hajnalok, kéz a kézben, lépések, visszafojtott szavak, csillanó nyakszirt, simítás. Szem a szemé, száj a szájé. Vállra dobott, pokrócba tekert szerszámok zaja, lovak dobogása. Háború híre, düh, méreg. Fegyverek pokrócba tekerve, lőporszag, füst és vér keveredése. Tébolyult lárma, gyomrot rengető robbanás. Lábak a rögökön, test nélkül, testek a rögökön, lábak nélkül. Otthon, gyermek sír a pokrócba tekerve. Mély fájdalom, és mély öröm. Tehetetlenség. Aztán ölelés, ujjak a tarkón, és zokogás. Újra lovak patája, f...

Körút, cserepes száj, sósheringes, bundába becsavart kohómeleg. Nézek, de nem látok. Az aszfalt vadul ontja a forróságot. Az álló kocsisor percek óta nem mozdul. Aztán egyszer csak a látóterembe lép egy gyönyörű család a Wesselényi utcai 4-6-os villamosmegállóban. Irániak lehetnek -gondolom magam elé -félig hangosan, az arcvonásaikat nézve. Apuka, szép vasalt ing, fekete nadrágban, felesége gyönyörű, a ruhája is gyönyörű, fején kendő, ami arcának gyönyörű kontúrt ad. (szándékosan írtam háromszor ide a "gyönyörű" szót.) Kézen fogva köztük két, még gyönyörűbb kisfiú és kislány. Mindketten lesték apuka-anyuka tekintetét. A jelenet másik szereplője egy bácsika, félmeztelen, feje tetejére csavart vizes pólóban, valami rossz papucsban lóbálja a lábát a villamosmegálló kis padján. Vidéki kisnyugdíjas, ha a szereotíp jelzőket kedveled. Kiporciózott cseresznyét árul, látszólag friss, ropogós árú. Az iráni férfi határozottan közel lép a bácsihoz, és az egyik zacskóra mutat. Szavak nél...

Jön a víz. Csendben emelkedik a Duna. Lesznek majd megint, akik szintén jönnek és segítenek, csak csendben, mindenféle felhajtás nélkül, homokzsákot pakolnak munkaidő után, szerveznek, éjszakáznak a telefonok mellett, vagy akik csak egy telefonhívással is, de támogatnak egy szervezetet. Akik majd teát főznek a kimerült tűzoltóknak, rendőröknek, katasztrófa-védelmeseknek, katonáknak, civileknek. Cipekednek, dolgoznak. Ők fogják elvégezni azt a feladatot, amit a társadalom "elvár". A csendes kisebbség. Aztán lesznek az otthonülő lájkhuszárok, akik szörnyű képeket fognak megosztani a közösségi oldalakon, vízben elázott kiskutyákról, elárasztott utcákról. Egész nap kommentálják majd az eseményeket, mindenhol hibát keresve, és találva. Óriási hangjuk lesz, majd mindenkit szidnak, aki nem "úgy" csinálta. Pedig ha Őket odaengednék, Ők bizony jobban tudnák, hogy hogy kell.  A árvíz még nincs itt, de jön. Lehet kifog rajtunk, lehet megállítjuk, ez egy héten belül ki...

Tágra nyílt szájjal mondja a semmit, immáron sokadjára, egyre kevesebb pár fülnek. Tárogatja  kezeit, hátha az majd nyomatékot ad mondandójának. -andó -endő. jövendő, adandó, maradandó, halandó, esendő, merengő, (az nem) tepertő, (az sem) szemfedő, szenvedő szerkezet. Teljesen magával ragadja önimádata. A tévé lassan kiásítja magából, és a parketta közti résbe köpi. A macska egy darabig kaparászott utána, de végül az is elunta, és inkább felöklendezett egy borsónyi szőrcsomót. Itt a parketta közti résben, az elporladt gyantaragasztó világában érkezett meg a padló alatti világba. Ahol az egyetlen veszélyt a porszívó, és a kiömlő vizeskancsó jelenti.  (Ezzel ki is száll a történetből.) Közben a tévé ontja magából az éjszakai híreket.  A bemondó kokaingőzösen vonaglik a székében: "Az utolsó pár a földön kapcsolja le a villanyt, sétáljon bele a lenyugvó napba, és adja vissza a földet a növényeknek és az állatoknak. A felhőkarcolók maradhatnak, majd lesz mire fel...

Egy városi legenda szerint a gengszer  rendszerváltás idején április elsejei tréfának szánták a fenti vicces üzenetet. Egy baráti társaság adta postára a telefaxot, egy cimborájuknak. A terv az volt, hogy az esti sörözésen majd jó nagyot nevetnek a dolgon. Nos, a sztori máshogy alakult, emberünk, hat évvel később telefonált haza először egy nagyon távoli országból. Fogalmam sincs, hogy ez a sztori megtörtént-e vagy sem.  Bárhogy legyen is, szerintem vicces.  Van itt ez az Őszinteség-faktor dolog. Az őszinteség reggel kezdődik, az elfeküdt hajjal, és a ráncokkal. A tükörből visszanéző arccal. Az elsózott tejeskávéval, az odaégetett rántottával. A hátba beálló tompa fájdalommal, a kifogyott fogkrémmel.  A reggeli rutin után két út áll előttem. Vagy elviszem otthonról a Valódi embert, vagy estig bezárom. Aztán megtehetem, hogy csak bizonyos embereknek engedem meglátni magam. Teljesen az én döntésem. Tudni kell viszont, hogy semmi nem erodálja jobban az emberi lelke...

Már éppen kidobtam volna a szívemet, amikor észrevettem, hogy még dobog. A fülemhez emeltem, és megráztam. Kicsit zörögtek benne az elszabadult részek. Megfordítottam, erre belepte a műanyag hó. Zacskóba gyömöszöltem, és bevittem egy használt-cikk kereskedőhöz. Már az ajtóból visszafordított. Túl nagy a kínálat, és túl kicsi a kereslet. Egy hajléktalan is kézbe vette, a nap felé tartotta, mert átlátszó volt. Arcára furcsa vonalakat festett a fény, ahogy átment a szíven. Billentyűi lefittyentek. A vér lassan folyt le a  könyökén. Épphogy sikerült elkapnom, mert a háta mögé vetette. Csak akkor vettem észre, hogy egy darabot ki is harapott belőle. Végül aztán kézbe vetted, megtörölgetted, befoldoztad. Lassan felnyitottad a mellkasomat, és belecsúsztattad a helyére. Órákat töltöttél azzal, hogy mindent visszaköss a helyére. Közben ráncoltad a homlokod, és verejtékeztél, de végül csak beindult. Most köszönöm a kérdésedet, jár, és egyre több munkája van. Az agy is kérdez tőle néha, ...