Revbal blogja Büszkeség és Bali élet

A reggeliért a sorban a pénztárnál ütött meg az emlék. Két éve, Toszkánában egy hétig élvezhettük az aktív nyugalmat. Soriano Nel Cimino zegzugos kis utcáit már a második napon kiismertük. A Hotel ablakban varázslatos táj terült előttünk el.  És mivel a kis szobában volt konyha-sarok, hát eldöntöttük, hogy főzünk magunknak. A kis faluban nem volt bevásárlóközpont, de egymást érték a helyi kis üzletek. Hentes-csemege-zöldséges. Ahogy a hentesnél állunk a sorban, a 10 deka érlelt sonkáért, hirtelen elfogy előlünk az embersor és ott találjuk magunkat szemközt olaszul nem-tudóként egy csak olaszul tudóval. Próbálunk mindent mutatni, Ő pedig mosolyogva, természetesen nagy gesztikulálással és annál hangosabban rakja a szeleteket a papírra. De ahogy leméri, már veszi mellé le a polcról a paradicsomszószt, forgatja, emelgeti, újjaival O betűt formálva mutatja: ez illeni fog hozzá. A budapesti taposómalomból szabadult lelkünknek ismerős hanglejtés szólal meg mögöttünk; egy idősebb asszony,...

A csepeli munkásotthon kopott, posztó-puha betoncsendjét simította hátra mattultan ősz hajában csontos ujjaival. Koszlott bársonyzsakettjében az öltések közt makacsúl húz a nájloncérna. Köt, szakadtáig. Bár az ikarus műbőr üléséről rátapadt izzadtság különös kakofóniát elegyez a barbonnal, de átütni mégsem tud. Masszív párafal ez, körbelengi. És így lengi körbe azt a mintegy háromszáz nyugalmazott börtönőrt is, aki éves zarándoklatát teszi éppen a negédes múlt templomában. Az érdemes művész hosszú, sűrűn szőtt fekete monológja lassan, mint a láva folyik le a szúrágta színpad széléről. A fókuszzavaros különítmény párás tekintettel mered egy köhécselő dongóra. “A balettelőadás technikai szünetében lehetőség lesz a tavalyi egyenkulcstartók újramágnesezésére és a tévnyomatos frottirtörölközők becserélésére is.”-köhögte bele a süllyedő térbe. “ja, és majdnem elfelejtettem” -lép vissza a mikrofonhoz- “az előadás hanganyagát lefóliázott, eredeti magnókazettákért cserébe bárki elviheti.” Vas...

Régen írtam, (mentegetőzhetnék) de lehet, hogy nem volt mondanivalóm. Csak ennyi. Most viszon szeretném leírni későbbi önmagamnak is, meg annak, aki olvassa, hogy "hol jár az eszem". Nos, sok új dolog történik mostanság velünk Révészékkel, ami olykor kihívás, olykor öröm, néha pedig bosszúság. Igen, egyszerűen csak élünk, ennyi. Ami mostanában foglalkoztat, az a tudatosság és a hit kapcsolata. Mint ismeretes az univerzum előtt, nem olyan régen, egy hónapos "elvonulást" tartottam. Ez abszolúte tudatos és tervezett volt, azzal a céllal, hogy több időt legyek önmagammal, a teremtővel, és a Bibliával. Ha tömören kellene leírnom azt, hogy mit kaptam, akkor az a következő volt: 6  Ezután egy példázatot mondott nekik: „Egy ember fügefát ültetett a szőlőskertjébe. Egy idő múlva kiment, hogy gyümölcsöt szedjen róla, de egyet sem talált.   7  Ezért szólt a kertésznek: »Már három éve hiába keresek gyümölcsöt ezen a fán. Vágd ki, hogy ne foglalja a földet hiába!«   8...

Tegnap este együtt ünnepelte az egységet három gyülekezet egy budai lakásban. Nem voltak hangzatos szónoklatok, vagy hatalmas fogadkozások, csak felszabadult beszélgetés örömökről, nehézségekről. Olyan alkalom volt, aminek a hatása nem azonnal, de biztosan érezhető lesz Budapesten. Az úton hazafelé még sokat beszélgettünk Bettivel, meg egy darabon Adinával. Egy igazi isteni atomszférával átitatott este után arra érkeztünk haza, hogy a konyhaablak tárva nyitva és a lakásunk fel van forgatva. Amíg Budapestért imádkoztunk, két betörő járt a lakásunkban. Aki ismer, talán tudja, hogy nem vagyok érzelmi inkontinens, és tudom tűrtőztetni magam, (legalábbis szeretném így gondolni) de amit akkor éreztem, ahogy realizáltam a helyzetet, az kontrollálhatatlan volt. Egyszerre tehetetlen düh, félelem, és mérhetetlen szomorúságot éreztem. Elővettem a telefonomat, tárcsáztam a rendőrséget, akik ki is küldtek egy nyomozót, és egy nyomrögzítőt. És a betörés bizonyítékai mindenűtt nyomot hagytak. A kony...

A villamoson állva a délutáni pangás és szokásos internetes csekkolások virtuális pókhálóját átszakítva álltam be az ajtó melletti embernyi résbe. Bal vállamnál vészmegállító, jobbomon ajtónyitó. Teljes a biztonságérzet. Odébb egy önmagával tükrüt tartó szembefordított ülésen, egy bóbiskoló bozont látszott ki a csálén feltekert durva szövésű nikotinpárás sálból, a hozzá tartozó pufi kabátba csomagolt vékony test mintha külön mozgási pályán lenne. A tekintetem vissza-visszapillant a polírozott aranyéletek felgördülő mámorából- onnan- ahol egymondatos bölcsek meg nem történt beszédeiből idéz és oszt mindenki,-oda- ahol a borgőzös valóság éppen elterülni készül. Az esetenkként hirtelen fékezésre kényszerülő sárga balettcipő megtorpan, és a ködbe vesző táncos egyet piruettezik a nyálkás kockakövön. A fagyrágta fejtető előbukik, majd imához szokott térdei nyugott koppanással érkeznek a padlóra. ta-damm. eltolt ritmusban. A fej arccal előre csuklik, és a cseppet sem puha villamosülésbe koppa...

“Mindenkor hálákat adjatok” (Biblia) “Örülök annak, amim van, s nem búsulok azon, amim nincs.”  (Lev Tolsztoj)  Sokak szemében a hálaadás kész önbecsapás. Abban, aki hálás, nincs meg a további értékekért való küzdelem elszántsága. Az, aki nem tud küzdeni, és nem akarja a mindig egyel jobbat, és egyel gyorsabbat, lemarad. És lássuk be, aki ezekben az időkben lemarad, rögtön céltvesztett is lesz. Mások szemében legalábbis mindenképp. A megelégedettséget látva sokaknak a tökéletes válasz arra, hogy keretek közé tegyen valaki mást. A megelégedett emberek az éttermek, és szolgáltatók kedvencei. Soha nincs panaszuk, mert már annak is örülnek, ha valaki rájuk mosolyog. Az ilyen ember a munkahelyén könnyen dobozba kerülhet. Keretet kap, amiből akár ki-, akár be lehet tenni.  Az ilyen emberek elégedettek a régebbi telefonokkal, még ha kicsit karcosak is, de működnek- mondják. Jó a régebbi bútor, íróasztal, a csorba fülű csésze ráadásul ezernyi emléket is hordoz....

De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” /Pál levele a korinthusi gyülekezethez/ Itt ülök a gép fölött, és a tökéletes blogindító mondatra várok. De csak nem jön. És szinte hallom, ahogy az olvasó visszarepül az általános iskolai padba, és maga elé emeli ezt a bizonyos “nyelvtanilag és stilisztikailag” helytelen kétbetűs kis szót: “de” és megállapítja, hogy így, ebben a formában hiba volt elindítani ezt a mondatot.  Aztán a tegnapi nap történései jutnak eszembe, a saját kis bénázásunk:  -Délben egy kisebb csapat gyűlt össze a hely előtt, várva, hogy megjöjjön a tulaj, és kinyissa nekünk az ajtót. DE az ajtó már régen nyitva volt, csak le kellett volna nyomni a kilincset.   Miközben mi frusztrálódunk, Isten valahogy nem esik kétségbe a hibáinkon. Nem csalódik bennünk, és nem tolja félre a tervét velünk, csak mert tökéletlenek vagyunk. Nem csak, hogy a bűnbeesésünkkor volt ott, de a kereszthalált is,...